A kincstári arroganciáról

Volt, és még lesz szó máskor is. Bizonyos dolgokat lazábban kezelnek nálunk a hivatalok, hiszen a tisztségviselők nem tudják teljesíteni az elvárásokat, de mi magunk sem vagyunk képesek úgy viselkedni a különböző „szervek”, „intézmények”, „hatóságok” látóterében, ahogy szoktunk. Porszem-mivoltunkban igyekszünk láthatatlanok maradni, s mivel feszt mondják, s kell is, mert úgy jobb, eltakarjuk az arcunkat és igyekszünk észrevétlenek maradni. Igyekszünk úgy idomulni, hogy az közegészség-védelmi szempontból, és úgy általában minden szempontból kifogástalan legyen. Az az érzésem, hogy vidékünkön meg is felelünk az elvárásoknak, és ez a fele nagyjából rendben is van. Óvatosak vagyunk, s nemcsak megjátsszuk, hanem odafigyeléssel élünk. A hivatalok azért is engedékenyebbek, mert maguk sem képesek úgy működni, ahogy „békeidőben” szoktak. Helyenként megbetegednek az alkalmazottak. Máshol pedig fél gőzzel dolgoznak, csökkentett kapacitással és rövidített programmal, hogy kíméljék a személyzetet, nehogy egyik-másik leállásra kényszerüljön, hiszen olyan szakterületek ezek, ahová nem lehet helyettesítőket hozni, s különben is honnan, hiszen másutt is hasonlók a bajok. Úgy kell takarózni, addig kell húzni, amíg tart a saját pokróc, mert foltozni vagy toldani ma nem lehet… 
Máskor meg erősködnek, mintha igazolni kívánnák létjogosultságukat. Emlékszem, a tavaszi hónapokban, amikor nem eléggé indokoltan, de mégis négy hónapig karanténban tartották az országot, folyton arról lehetett olvasni a médiában, hogy milyen jelentős összegű bírságokat róttak ki a „szervek”. Csak dagadtak a százezrek, a milliók a statisztikákban. Mintha valami tervet kellett volna teljesíteni. Mint annak idején volt a szocialista munkaversenyek idején, s mintha egyik város, megye vagy régió azzal kérkedett volna, hogy túllépett, túlszárnyalt valamilyen szintet. Mintha dicsőség lenne az ilyen típusú elrettentés. És az is megmaradt az akkori hírfolyamból, hogy a továbbiakban visszavettek ezekből az összegekből, de azt már nem verték annyira nagydobra. Törvénytelen és megalázó volt, sok-sok alkotmányossági aggályt fogalmaztak meg, a parlament is foglalkozott a túlkapásokkal, és végül nem hajtották be az összegeket. Azt nem tudom, hogy történt-e olyan eset, hogy a „rendszer” visszaadta volna csak úgy egy-egy polgárnak a jogtalan sápot. Talán akkor, ha törvényes útra terelték. De az is lassú, az igazságszolgáltatás szintén fél gőzzel hajt, s nem a csip-csup ügyeknek van ott sem elsőbbsége. De vajon mi a legfontosabb? A jogsérelem? A bűntől való elrettentés? Netán az ártatlanság vélelme?
Mondják, hogy bejárnak ellenőrizni bizonyos munkahelyekre a hatóságok. Csak úgy. Be sem mutatkoznak. Csak látni, hogy valamiféle egyenruha van a védőöltözék alatt, szolgálati a jármű is, amelyekkel érkeznek, s szórják az elrettentést jobbra-balra. Hogy fizetnek-e a magáncégek, amelyek minden fityinget maguk termelnek, hiszen a piacról élnének? Hogy mennyi a behajtott rész aránya az egészből? Nem tudom. Viszont mindennél fontosabb lenne a megelőzés. A szabályok betartása. Egy ismerős mondta, hogy elkérték az igazolványát autóban ülő egyenruhások, mert éppen uzsonnázott egy parkolóban. Ezt egyébként szabad. Mint vizet inni meg gyógyszert bevenni. És engedélyezett a közterületi dohányzás is, amelyet a magam esze szerint én most tiltó listára tennék. És milyen hatásos a „rendszer”: este már volt a postaládájában a bírság kifizetésére szólító levél.
Valahogy úgy lenne jó, ha betartanánk a szabályokat. Az eljáró, az elöljáró és a nép fia is. „A popor.” Mert állítólag értünk van minden. A vírus. Meg a felhajtás is. A társadalmi szinten működő szabályozás egyébként jórészt színjáték. A drámai műfajhoz közelít. Van szegmens, amelyet bénít a vezetés. Van szegmens, amelytől úgy fél, mint ördög a szenteltvíztől. A mindennél fontosabb, a mindennél előrébb való lehetne, hogy vessenek egy-egy pillantást a hipermarketekben is, amelyek működnek, s úgy akcióznak, mint ezelőtt, megengedik a csődületet a pillanat áruhalmainál. Dolgozik bennük az anyagi világ hajtánya, a tőke. Miközben templomainkból, a hatóságtól és a bajtól való félelmében egyre árvábbá lesz, és elretten a lélek.

Hirdetés