Ma van a holokauszt nemzetközi emléknapja: 1945-ben ezen a napon szabadították fel az auschwitzi koncentrációs tábort, amelyben több mint egymillió ártatlan ember lelte halálát, köztük számos székelyföldi zsidó is. Az Udvarhely- és a Csíkmegyei áldozatok pontos számát nem ismerjük ugyan, de a holokauszt áldozatainak központi adatbázisában (http://db.yadvashem.org/) mindkét megye esetében több mint ezer nevet ad ki a kereső. Közülük 838-an kötődtek valamilyen formában Maroshévízhez.1910-ben a település lakosságának csaknem 10 százaléka vallotta magát zsidónak, ma senki sem. [gallery link="file" ids="21905,21907,21908,21909,21912"] Az első zsidók Maroshéví­zen – Az Észak-Erdélyi ho­lokauszt földrajzi enciklopédiája szerint – a 18. század végén, a 19. század elején telepedtek le. Főképpen Bukovinából és Galíciából érkeztek, és kiskereskedelemmel foglalkoztak, később fakereskedésre is áttértek. A közösség tagjai imaházat, rituális fürdőt, iskolát és temetőket létesítettek. Mi Czirják Károly maroshévízi helytörténész kalauzolásával kerestük fel az egykori zsidó létesítményeket. A zsinagóga már nem áll, de nem is tűnt el nyomtalanul. A borszéki úti benzinkút közvetlen szomszédságában, voltaképpen a töltőállomás és a katolikus templom közötti részen állhatott az imaház – legalábbis úgy tűnik a bekerített területen található lépcsőmaradványokból. Czirják Károly úgy tudja, hogy 1948-ban államosították, és 1986–87-ben adták el a zsinagóga helyét a Teslovan családnak, mivel a zsidó hitközség, amelynek akkoriban már csak 8 tagja volt, nem bírta fenntartani. Kalauzunk, aki a katolikus templom néhai kántorának a fia, még emlékszik, hogy kisgyerekként milyen kíváncsian lesték az imaházban imádkozókat és felidézte, hogy néha őt hívták át tüzet rakni. Akkoriban a zsidó iskola már nem működött. Az 1912-ben létesített, Czitrom Béla által vezetett tanintézmény az 1940-es évek elején zárta be kapuit. Az épületet legutóbb bérlőként három család lakta, majd miután azok szociális lakásba költöztek, ebek harmincadjára került. Terasza 2015 nyarán omlott be, pincéje ki tudja mikor. Ott éktelenkedik egy útkereszteződésnél, az önkormányzatban felmerült ugyan, hogy lebontsák, de nem tették meg. Állami tulajdon. A rituális fürdő megúszta a bontást. Átalakították ugyan, de a 2 x 3 méteres medencéje ma is megvan – egy autószerelő műhely alatt, amelynek tulajdonosai Ötvös József és fia ma már bánják, hogy nem fényképezték le a Mikvét 1984-ben, amikor a nagyváradi Zsidó Hitközségek Szövetségétől megvásárolták. Azóta persze átalakították, eltűnt a homlokzatról a Dávid-csillag, s az egykori fürdő vizét sem használják, bár úgy tudják, jó a májnak és a gyomornak is. Hévízből – a város nevéhez illően – van bőven a környéken, s csak a fürdő-műhelyben hét forrásról tudnak a gazdák, akik úgy emlékeznek, a rituális fürdőhöz a medencén kívül hét kád tartozott. A 26-27 fokos termálvizet egy kazánban újramelegítették és pumpával juttatták fel az emeleti tartályba, ahonnan szabadeséssel ért a fürdőhelyiségekbe. – Ami a túlfolyón kifolyt, azt is visszanyomatták – jegyzi meg Ötvös József, majd kísérőnkkel számba veszik a közös ismerősöket: zsidókat, akik itthon haltak meg, zsidókat, aki Izraelbe telepedtek ki, zsidókat, akik hazajöttek meghalni… A végállomást, a két zsidó temető egyikét utoljára hagytuk. Tömbház­ne­gyedben, gazdasági épületek között baktatunk, szögesdrót alatt bújunk át, s innentől a mi lépéseinken kívül már csak kutyanyomok törik meg a szűz havat. A temetőben, amely a volt katonai repülőtér közelében van, szomorú, főként 1940 előtti sírkövek, héber, magyar és román feliratok váltakoznak, néhány kő valószínűleg örökre kidőlt. A Bermann Leoné még tartja magát. – A család még vissza-visszajár látogatóba Maroshévízre – jegyzi meg Czirják Károly, s a volt sör- és rumgyártulajdonosról eszébe jut, hogy az iskola múzeumában egy eredeti Bermann-üveget is őriznek. Két világos színű, szinte új keletű sírkő a holokauszt áldozatainak állít emléket. Rosenfeld Desideriu1982-ben halt meg, s az ő sírja akár jelkép is lehetne, hiszen mindkét szülője nevét ez örökíti meg: az első világháborúban, 1916-ban elesett édesapja, Rafael ismeretlen helyen nyugszik, édesanyja, Regina az auschwitzi haláltábor áldozata lett. A másik sírkövön több család tagjai szerepelnek ugyan, de távolról sem teljes a névsor… Lefelé menet rálátunk az egész városra, Maroshévízre, amelynek kiemelkedő szülöttje és román közösségének büszkesége a zsidógyűlöletéről hírhedt Miron Cristea volt, s mikor ezt leírom, hirtelen zavarba jövök, mert dr. Urmánczy Nándor jut eszembe, s elképzelhetőnek tartom, hogy neki is felróhattak volna egyet s mást, ha nem hal meg 1940-ben… – A zsidók elfogytak, most a magyarságon a sor – merengünk Czirják Károllyal. – Holokauszt sem kell, tízévente ezer fővel csökken a magyarság lélekszáma. Most 3039 magyar él a városban. Ők azok, akik a maroshévízi zsidóságról is néha megemlékeznek – amíg vannak. Daczó Katalin