János, az egyszeri székely sokkal inkább tartotta magát Jánosnak, mint székelynek. De ezt nem hangoztatta túl gyakran kocsmaasztal mellett, mert attól tartott, hogy „leszemét-individualistázzák”. Ő maga is tisztában volt vele, hogy a vád megalapozott, sőt helytálló, ezért a „ne szólj szám, nem fáj fejem” politikát űzte. Noha a mi Jánosunk nem rendelkezett feltétlenül egy atomfizikus szellemi kapacitásával, arra viszonylag hamar rájött, hogy ha csendben marad és megtartja magának mindazt, amit a világ dolgairól gondol, akkor békén hagyják. Ahhoz sem volt szüksége doktor docensi képzettségre, hogy felismerje: ha csak ritkán szólal meg és kizárólag olyasmit mond, ami teljesen nyilvánvaló, de a többieknek nem jut az eszébe, akkor szinte erőfeszítés nélkül a bölcsesség látszatát tudja kelteni. Ezekkel az egyszerű kommunikációs trükkökkel sokáig elboldogult. Aztán a világjárvány neki is betette az ajtót. A betegséget különösebb gond nélkül átvészelte, de az időközben túlzottan indulatossá vált közbeszéd neki is kikezdte az idegrendszerét. Azt még egészen jól viselte, hogy a fele- és igazi barátai – bármilyen közéleti kérdésről is legyen szó – azonnal egymást megvető szekértáborokra oszlanak. Ellenben amikor ráébredt, hogy az egymásnak feszülő szekértáborok a semlegeseket, a vitából inkább kimaradókat egymásnál is jobban utálják, úgy érezte, nincs többé maradása. Ilyenkor szokott következni az a jelenet, amikor az egyszeri székely vándorbotot ragad és elindul a nagyvilágba szerencsét próbálni. Nos, nem egészen így történt. A mi Jánosunknak nem volt vándorbotja, és egyébként is utálta az ilyen klisészerű, drámai jeleneteket. Csak pár hétre akart elmenekülni pesti barátaihoz látogatóba, amíg a fejét kiszellőzteti. Különben is ez már a 21. század, ezért a hátizsákba szalonna, túró és hagyma helyett egy laptop, egy telefontöltő és két váltás ruha került. Némi készpénz és két bankkártya garancia volt arra, hogy nem fog éhen halni. Ebben a hangulatban szállt vonatra. Köztudottan hosszú és unalmas az út vonattal Pestig, ha egyedül utazik az ember. Ezért a mi Jánosunk indulás előtt megivott egy üveg bort, hogy könnyebben tudjon elaludni. Egész héten alig aludt valamit, így a fáradt szervezet megadta végül magát, sikerült neki. Azután arra ébredt, hogy valaki a vállánál fogva rázza. – Szálljon már le, jóember! A vonat három órája befutott a végállomásra! Kissé kómásan, szédelegve tért magához. Nagy nehezen leszállt a vonatról, de az igazán nagy meglepetések csak most kezdődtek. Először is az tűnt fel neki, hogy nyoma sincs a Keleti pályaudvarnak. Döbbenten fedezte fel, hogy miközben aludt, valahol lecsatolhatták a vagonját, egyetlen ismerős, Pestre jellemző épületet sem látott. Nyilvánvalóan valahol máshol szállt le. Egyedül egy hosszú sor tűnt fel neki, amin azért lepődött meg, mert az ajtóra hatalmas betűkkel az volt felírva, hogy: fogászat. Azután ordítozásra lett figyelmes. – Igazoltattad már azt a gyanús utast? – Az nem az én feladatom, hanem a tiéd, te marha! Az őt kísérő kalauz veszekedett a szolgálatos rendőrrel. Végül nem igazoltatták, mert a vita elmérgesedett, a kalauz szájon vágta a rendőrt, az meg visszaütött. Pár órával később, amikor a fogorvos benyújtotta a számlát a két vadonatúj protézisért, már mindketten megbánták a dolgot. Késő bánat. Bármerre is nézett a mi Jánosunk, mindenhol veszekedést hallott. Egy taxiból kiszálló utas például azért kezdett üvöltözni fuvarozójával, mert az nem volt hajlandó elfogadni tőle a jattot. Még egy csattanós pofont is lekevert neki, a sofőr szerencséje, hogy fogászati beavatkozásra végül nem volt szükség. Értetlenül állt a dolog előtt. Ekkor érkezett meg a vámhoz. Ennyi furcsaság láttán ezen már nem csodálkozott. Az üdvözlő feliraton azonban mégiscsak elképedt. „Isten hozta Hisztériaföldön!” A meglepően nyugodtnak tűnő vámoshoz fordult magyarázatért, akitől végre választ kapott kérdéseire. – Nyugalom! Csak semmi hirtelen mozdulat. Mindjárt megtud mindent! – Mégis mi ez a bolondokháza? – Elmagyarázom. Régen történt. Igaz, nem olyan régen, hogy már senki se emlékezzen rá, de ahhoz már elég régen, hogy mindenki másképp idézze fel a történteket. Így sajnos csak a saját szubjektív emlékeimet tudom elmesélni. – Nem baj, csak mondja már, mert megőrülök! – sürgette a vámost a mi jó öreg Jánosunk. – Parancsoljon! Az történt, hogy kitört a világjárvány. Hogy melyik évben, ne kérdezze, már nem emlékszem. A lényeg, hogy az emberek megfertőződtek hülyeséggel. Eleinte nem tűnt fel senkinek az egy-két szokásos hisztériaroham. Ha nőkről volt szó, betudták a holdciklusok váltakozásainak. Ha pedig férfi kelt ki magából, akkor tudták, hogy politikus az illető. Ők sem voltak gyanúsak, mert épp kampányidőszak volt. Idővel azonban elharapódzott a betegség. Egyre többen kapták el, és már nemcsak akkor üvöltöztek, ha a pincér véletlenül két kör itallal többet számlázott ki a tényleges fogyasztásuknál. Minden létező apróság fölött hajba kaptak az emberek. Egyik alkalommal azon poénkodtam, hogy lassan odajutunk, mint a liliputiak a Gulliver utazásai című Swift-regényben, hogy már azon is összeveszünk, hogy a tojást melyik végén kell feltörni. Kis híján elnevettem magam a saját viccemen. De sajnos erre nem volt időm. Beszélgetőtársam épp a hegyes végénél törte fel a vacsorához feltálalt főtt tojást, amikor a pincér teljes erőből szájon vágta. Komámat sem kellett félteni. Visszakézből lekevert egy olyan maflást a pincérnek, hogy a szomszéd asztalnál ülő Rejtő Jenő Rajongó Klub rendesen elázott tagjai Fülig Jimmy unokáját vélték felfedezni benne. A vámos arckifejezése mélabús árnyalatot vett fel. Majd folytatta. – Ez csak a kezdet volt. Mindennapossá váltak a tömegverekedések. Nemcsak a kocsmákban este, hanem a buszmegállókban is reggel korán. Egyik napról a másikra megszűnt a normális társasági élet, az ország GDP-je rohamos tempóban zuhant. Egyedül a fogorvosok jártak jól. Néhányan megúszták egy-két műfog beültetésével, de tömegével keresték fel őket olyan páciensek, akiknek vadonatúj protézisre volt szükségük. – Ha mindenkit megfertőzött a vírus, akkor a fogorvosok hogy úszták meg? – Nem úszták meg. De szerencsére néhányan – köztük fogorvosok is – kapásból immunisak voltak a hülyeségre, mert korábban már átestek rajta. Ezt onnan lehetett tudni, hogy valamennyien elváltak voltak. Ezenkívül néhányan külföldről térek haza, ahol már kifejlesztettek ez ellen egy vakcinát és beolttatták magukat. – És ők is megúszták? – Sajnos nem. A tüneteik enyhébbek voltak ugyan, de sajnos, a hülyeség ellen nincs orvosság – legyintett lemondóan a vámos. A rendkívüli történet hallatán a mi Jánosunk elfelejtette minden gondját-búját. Már csak a kíváncsiság ette az oldalát. – Azt mondja meg már, könyörgöm, hogy mégis hogyan kerül ide a vámház mellé az „Isten hozta Hisztériaföldön!” felirat? – Nincs ebben semmi különös – mondta unottan a vámos. – A nagy össznépi hirigelés közben megszavazta a parlament az ország névváltoztatását. Ebben az egyben nem volt vita a felek között. Mindenkit zavart ugyanis mindenki hisztériája. Pontosabban fogalmazva: mindenkit zavart mindenki más hisztériája. A sajátjához ugyanis időközben hozzászokott mindenki, és természetesnek vette. Ez a mai napig az egyetlen olyan kérdés, amelyben teljes konszenzus van Hisztériaföldön. A mi Jánosunkat alaposan elgondolkodtatták a látottak. Úgy döntött, inkább visszatér szülőföldjére, a kies Székelyföldre, mert igaz ugyan, hogy ott is szidják egymást az emberek, de legalább nem verik ki egymás fogait. Verejtékezve ébredt fel. A saját ágyában volt. Percekig nyomasztotta az előbb látott lázalma. Megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Milyen jó, hogy a valóságban ebből egy szó sem igaz!

Groteszk Aladár