Metró- és repülőtérmentes városban nőttem fel, és most is metró- és repülőtérmentes városban élek. Éppen ezért, otthonról elszabadulva mindig gyermeki örömmel bámulom a nagyvárosok metróit és reptereit. Olyan helyek ezek, ahol a leginkább tetten érhető a világ sietsége, ilyenkor mégsem bosszant a tömeg, épp ellenkezőleg: tágra nyitott szemmel figyelem a rohanó embereket.

Nemrég történt, hogy álltam egy metróból felfelé vezető mozgólépcsőn, körülöttem szürke kabátok, sietős léptek, ingerült váll-lökések. Mindenki sietett valahová: munkába, találkozóra, a következő metróhoz, vagy csak azért, mert a többiek is sietnek. Aztán az aluljáró huzatában egyszer csak meglebbent egy dallam. Nem volt valami nagy felhajtás, csak egy srác állt a lépcső tetején, előtte nyitott gitártok, és meglepően jól játszott. Hasonló volt ahhoz, mint amikor egyes nagyobb reptereken valaki leül a kihelyezett zongorához. Ezek a pillanatok kettéhasítják a zajt. És mégis, a tömeg kilencvenkilenc százaléka átlép a dallamokon, karórára pillantanak, fülhallgatót igazítanak, lépést gyorsítanak. De mindig akad egy-két ember, aki megtorpan. Állnak a tömeg közepén, táskával a kézben, és hallgatják a zenét. Nem azért, mert nincs dolguk, hanem mert megérinti őket a pillanat.

Ilyenkor arra gondolok, hogy majdani gyermekemnek biztosan átadom majd, hogy sose álljon szóba olyanokkal, akik nem torpannak meg egy pillanatra a csodálattól, amikor meghallják a köztereken hangszert ragadó zenészt. Mert aki egy jó dallam mellett csak úgy elsétál, aki mellett nyomtalanul elmehet egy ilyen apró, hétköznapi csoda, csak mert siet, az az élet legszebb momentumait is stopperrel fogja mérni. És az ilyen emberek mellett nagyon hideg lehet a világ.