„Mindig meg akartam kérdezni, te vagy az, aki szokott írni az újságba? – Igen, én vagyok az. Nem szoktam vagánykodni vele, de nem is tagadom le. – Nincs is mit ezen letagadjál!” A fenti párbeszéd akkor hangzott el, amikor épp kifizettem a közköltséget. Ez az egyetlen olyan számla, amit nem tudok elektronikus formában kifizetni, így általában délután szoktam elintézni. Azért délután, mert szimpatikus az ügyfélszolgálatos, aki ilyenkor elveszi a pénzt, még mosolyogni is szokott. Az ember már csak olyan, hogy szívesebben fizet, ha mosolyognak rá. Amúgy is hajlamos vagyok töprengeni az élet hiábavalóságain, ezúttal is elgondolkodtatott a történet.

Eszem ágába nincs letagadni, hogy jóleső érzés volt, hogy felismertek, és még csak nem is utáltak érte. Szintén jólesett a gondolat, hogy lám, nem hiába írjuk az újságot, van, aki el is olvassa. Ráadásul úgy véli, hogy ezt le se kell tagadjuk. Azért tudott ekkora hatást gyakorolni rám ez a rövid eszmecsere, mert médiaipari szakmunkásnak ritkán adatik meg, hogy pozitív visszajelzést kapjon az olvasótól, aki végső soron a célközönsége. A napi hajtásban általában nem érünk rá elismerni egymás munkáját. Ha mégis, akkor meg a legtöbbször nem merjük kifejezni elismerésünket, mert attól tartunk, hogy ezt túlzott bizalmaskodásnak könyvelné el a másik fél. Tele van társadalmunk egy rakat hasonló fölösleges görccsel. 
Sajnos nem lehet minden beszélgetés mellé egy pszichológust is állítani. Pedig egyáltalán nem sértődik meg az ember, ha megkérdezik tőle: „te vagy az, aki szokott írni az újságba?” Főleg olyankor, amikor ezt jó szándékúan teszik és nem kötekedni akarnak. Az újságíró is pont ugyanolyan ember, mint bárki más, ugyanúgy megvannak a maga esendőségei, ugyanúgy végzi a munkáját és várja a fizetésnapot, és ugyanúgy ki kell fizetnie a számláit. Nem kell félni tőle, nem harap. Becsületszavamra! Az sem árthat meg, ha munka közben meg merünk engedni egy mosolyt magunknak az ügyfelekkel szemben. Apró, jelentéktelen gesztusnak tűnik, de mégis egy hajszálnyival jobb hellyé válik tőle a világ. Ezért már megéri. Hát ehhez kívánok magunknak elég erőt és kitartást. Mert a számlát így is, úgy is ki kell fizetni.