Gyorsan szaporodnak az utóbbi hetekben a szerkesztőségbe érkező, vagy a világháló bugyraiban felbukkanó politikai üzenetek. Nem meglepő, a választási szuperévben (amit én inkább túlzsúfoltnak neveznék, a szuper ugyanis némileg pozitív kicsengésű szó, azt meg választási évre mondani kicsit valószerűtlen számomra) várható, hogy megsokszorozódnak a politikai szereplők mondanivalói.
Na de a tartalom... Mintha egy hatalmas csatamezőn élnénk egyébként csendes hétköznapjainkat. Számunkra mindent „kiharcolnak”, a magas élelmiszer- és energiaáraktól, a lehetetlen szabályozásoktól „megmentenek”. Kedvencem, amikor „kiállnak” egy-egy olyan ügy mellett, amiről tulajdonképen nem is értesülnénk másképp. 

Én nem érzem, hogy különösebb veszélyben lennék, ahogy a családom sem. Dolgozunk, adózunk, még ha néha háborgunk is az utóbbi mértéke miatt. Háborgunk, amikor megkapjuk a fizetésről szóló részletes kivonatot, hiszen mindig kiderül, a bruttónkból szinte ugyanannyi jut más kasszákba, mint a miénkbe. Hogy a palackvisszaváltó-rendszerbe mi pénzt fizetünk be, s csak egy utalványt kapunk cserébe, ha visszaadjuk a csomagolást. Vajon mit szólnának a közműveknél, ha ezzel akarnám befizetni a csatornadíjat? Az is nap mint nap zavar, hogy kell lessem a rendőröket is a sugárúton, amellett, hogy a járművekre figyelek, ha át akarok menni az úton. S át akarok, muszáj, naponta többször is. Hiába volt kisebb botrány is emiatt, hiába az állítólagos felszólítások és büntetések, még most se tudni, mert nincs kijelölve, hogy pontosan hol lehet szabályosan, s ami fontosabb, biztonságban átkelni a forgalmas úton.  
Javasolnám: mentsenek meg a járhatatlan úttól a Gyilkos-tó felé, álljanak ki az átjárót jelző táblákért a sugárúton, harcoljanak az alacsonyabb adó- és biztosítási díjakért. S ne is szóljanak, bizonyisten észreveszem, ha sikerült eredményt elérni.
Nem kellene háborús helyzetet színlelni, a választókat táborokra osztani, talán a lokális bizalom meg- vagy visszaszerzése is hatékony módszer lehetne a mozgósításra. Én jobban szeretem megelégedettnek, mint megmentettnek érezni magam, az biztos. Tudom, nem én vagyok az egyetlen, aki így gondolja.