Nem rejtem véka alá az idő múlásával kapcsolatos pesszimista gondolataimat. Nem tetszik az, ahogyan rohan az idő, és egyébként is, nőként rendkívül érzékenyen viszonyulunk az idő múlásához, illetve a saját életkorunkhoz. Mióta világ a világ, nőként az életkorunk elfogadása örök kihívást jelent. A huszonötödik életévet elhagyva, jómagam is egyre többször felkiáltok: atya ég, megöregedtem! Nos, az ominózius évforduló óta a születésnapoktól sem leszek boldogabb, helyette megszállottan számolgatom a tükör előtt a szaporodó ősz hajszálaimat. Az idő múlásával járó testi változásokat viselem a legnehezebben. Az idei születésnapomon ismét a tükör előtt állok. Minduntalan a testi változásokat vizsgálom.

De most komolyan, mégis mi bajom van nekem? Vagy általánosan: mi bajunk van nekünk, nőknek? Az, hogy harminc vagy negyven év elszaladt, korántsem a legrosszabb, ami ebben az életben velünk történhet. Sőt, az idei születésnapomon rájöttem, hogy egyre több dolgot másképp kellene csinálnom, és megállapítottam, hogy miben kellene még fejlődnöm, mire vagy kire kellene több időt fordítanom. Mindig lesz valami, amivel a rohanó időhöz viszonyítva el leszek maradva, mindig akad majd valami, amivel elégedetlen leszek, de pont ezért nem szabad engednem, hogy éppen a születésnapomon a lehúzó gondolatok nehezítsék a fejlődésem folyamatát. Az élethez sok türelem kell. Aztán minden eljön a maga idejében… Lehet, hogy kell még egy-két szülinap ahhoz, hogy jobban kezeljem a pénzem, több magabiztossággal végezzem a munkámat, vagy őszintén ki tudjam fejezni a nemtetszésemet idegenek előtt. A születésnap általában egy jó nagy adag melankóliát és emléket zúdít a nyakunkba. Idén tényleg magamat szerettem volna ünnepelni ahelyett, hogy újra listáznom kellene a nehézségeket, akadályokat, buktatókat. Ez a hozzáállás segített elfogadni a múltamat, a jelenemet, valamint megfogalmazni néhány kivitelezhető tervet a jövőre nézve. A múltban már eleget tanultam, szakmai tapasztalatot szereztem, túl vagyok a rossz párválasztásokon, sokszor örültem, és talán ugyanannyit sírtam is. De a múlton való rágódás helyett az idei szülinapom a százszázalékos elfogadásról szólt azért, hogy ennyi idősen végre kezdetét vegye az életemben a megelégedettség időszaka.