Tudósítóként nehéz beletörődni, hogy mindaz, amit én fontosnak és a közvéleményben tárgyalt témának ítélek meg, látszólag kevésbé érdekli a célközönséget. Gyakran kapok kevés nézettséget, vagy szinte semmilyen reakciót olyan cikkekre, amelyekkel napokat törődök, és elkötelezetten, szenvedéllyel kutatok a témában. Ezért bizonyos időközönként abba a hibába esek, hogy „elkényelmesedek”: arról írok, ami épp a „kezem ügyében van”, s lanyhul a kedvem azoktól a témáktól, amelyek időigényesek, és sok-sok utánaolvasást, tudakolózást igényelnek.
Az utóbbi években, úgy tűnik, felerősödött az igény az internetes hírportálok és médiafelületek iránt. Már-már jóleső érzés, amikor egy hétköznapi fotón, videón valahol a sarokban, akár a kandalló mellett csak tűzgyújtóként is, de látok néhány nyomtatott újságot. Hiszen ez arra utal, hogy van még, aki örömmel vesz a kezébe reggeli kávé mellé egy napilapot, s keresi a szerkesztett, gondosan ellenőrzött olvasmányokat.
A minap azzal futottam szembe a közösségi médiában, hogy egy erdélyi vlogger, aki internetes tartalmakat gyárt – látszólag szabadon, ellenőrzés nélkül –, hevesen bírálta az egyik erdélyi újság szerkesztőségét. Kizáró jelleggel fogalmazta meg, hogy a helyi sajtó nem törődik a helyi emberrel, valamint a munkájuk csapnivaló. Az internet egyik átka a dialógus illúziója. Ide is hamar érkeztek válaszok, replikák a kommentszekcióban. Gondosan elolvastam, kicsit megszégyenülve, vagy legalábbis zavartan éreztem magam. Rövid szakmai tapasztalatomra visszatekintve tudom: újságíróként rengeteget hibázok. Becsúszik egy-két elütés, pontatlan fogalmazás, elírás, félreértés. És igen, sok kézen keresztülmegy minden szöveg, sok szem megvizsgálja, de mégis hibázhat az ember fia és leánya.
Az eset felerősíti bennem a meggyőződést, hogy a pontos munkára nagyobb az igény, mint valaha, és a szerkesztett lapokat nem lehet, s nem is szabad sutba vágni a gyors reakció miatt. De azért jó lenne elmondani – s ha már csak az írott szó jutott nekünk, újságíróknak, legalább megírni –, hogy minden rosszmájú vagy legalábbis megfontolatlan bírálatnak, kioktatásnak megvan a maga verejtéke. A kritika lehet építő, de a bírálat soha.