Újabban van egy kedvenc szavam, mégpedig a politikai korrektség, azaz angolul political correctness (PC), ami azt jelenti, hogy valaki úgy fogalmaz és viselkedik, hogy közben igyekszik elkerülni, hogy megsértsen vagy megbántson másokat, legyen az egy másik személy, vallási, kulturális, etnikai vagy egyéb közösség. Látszólag nagy ellenlábasa vagyok a kifejezésnek, de tényleg, ez csak a látszat. Mély tisztelője és támogatója vagyok a PC-nek. 
A kifejezés Amerikából terjedt el, és a benne szereplő politikai szó nem a pártpolitikára utal, hanem közösségi, társadalmi értelemben használják.
Például ha valakire azt mondjuk, hogy cigány, az bántó lehet, helyette használhatjuk a roma szót. Ez a kifejezést talán politikailag korrektebbé tenné? Nem vagyok meggyőződve, személyes tapasztalatomból kiindulva se, de legyen.
A PC-t gyakran kritizálják azzal, hogy követői túlzásokba esnek, öncenzúrára akarják bírni az embereket, tényeket tagadnak a politikai korrektség nevében, túlérzékeny módon reagálnak dolgokra, és olyan, a hétköznapokban elterjedt szóhasználatot vagy megoldásokat próbálnak betiltani, amelyek valójában nem bántanak másokat. Vegyes a megítélése például annak, hogy érdemes‑e a „hölgyeim és uraim” kifejezés helyett a „tisztelt utasaink” megszólítást használni annak érdekében, hogy az intergender vagy agender utasokat ne sértsék meg. 
De komolyan itt tartunk?! Számomra ez már kissé túlzás és erőst buzerál – vegyünk néhány szót és kezdjük csűrni-csavarni, amíg egy csomó más jelentést nem tulajdonítunk neki. 
No de induljon a játék! Két szó különböző módon történő felhasználásával bizonyára egész nagy csoportokat tudnék megbántani, de nem ez a cél. A célom sokkal inkább az, hogy gondolkodjunk el, feltétlenül bolondot kell-e csinálnunk magunkból csak azért, hogy politikailag korrektnek tűnjünk mások előtt? 
A nyári hőségben, egy homokos tengerparton melege volt egyik férfi ismerősömnek. Nem csinálok semmi egyebet, csak egymás mellé teszem e szavakat, és máris politikailag inkorrektté váltam.