A mai világban, ahol szinte minden pillanat megosztható, lefotózható és „lájkolható”, egyre nehezebb megkülönböztetni az őszinte jótettet a nyilvánosságnak szánt gesztustól. Pedig az igazi adakozás nem tapsért, elismerő kommentekért történik, hanem azért, mert valaki segítségre szorul. A valódi jótett csendben születik, és csendben is marad.
A csendben véghez vitt se­gítségnek különös ereje van. Amikor nem készül róla fénykép, nem jelenik meg közösségi oldalakon, és nem jár vele elvárás vagy viszonzás. Csak az adakozó és az, aki kapja, tud róla, és egyikük sem beszél róla senkinek. Ezek a gesztusok nem hangosak, mégis mély és tartós nyomot hagynak: bizalmat, re­ményt, emberséget. Egy névtelenül letett csomag, egy kifizetett szám­la, egy beszélgetés sokszor többet ér bármilyen látványos kampánynál. Természetesen a nyilvános adományozás sem eleve elítélendő. Van, hogy egy felhívás vagy közösségi gyűjtés másokat is cselekvésre ösztönöz, és így nagyobb segítség valósulhat meg. A kérdés inkább az indíték. Azért segítünk, mert fontos szá­munkra a másik ember sorsa, vagy mert jólesik jónak látszani? A jótett valódi értéke nem mérhető megosztásokban és reakciókban, csak abban, hogy enyhített-e valaki terhén, adott-e kapaszkodót egy nehéz pillanatban.

A csendes adakozás alázatra tanít. Emlékeztet, hogy nem mi vagyunk a történet közép­pontjában, hanem az a helyzet, amelyben valaki rászorul. Nem jár vele erkölcsi fölény, nem követel hálát, nem vár el viszonzást és éppen ettől hiteles. A segítség nem válik eszközzé, nem szolgál önigazolást, hanem csak betölti a szerepét.
A decemberi adománydömping után úgy vélem, talán érdemes lenne gyakrabban választani ezt az utat. Egy apró, névtelen gesztust, amely nem kerül címlapra, de emberi sorsokat érint, embereket emel fel úgy, hogy méltóságuk is megmarad. Mert az igazi jóság nem kér reflektorfényt, elég neki az, hogy megtörtént, és valahol egy kicsit könnyebb lett tőle a világ.