Volt időszak, amikor a téli időszámítás alatt este 6 és 8 óra között takarékossági okból lekapcsolta a szolgáltató az áramot. E két óra alatt gyermekként egy petróleumlámpa fényénél sakkoztunk, kártyáztunk, römiztünk a család többi tagjával, és vártuk, hogy legyen végre fény. Igaz, rá tudtunk készülni nap mint nap az áramszünetre, ma viszont ez fájdalmas, hiszen az élet megáll: még fűtés sincs, ha nincs elektromos áram, a boltok bezárnak, az utcák kihalnak, nincs internet, szóval, pánikol az emberfia. És a mai világban dühítő, ha csak pár perc erejéig áram nélkül marad egy háztartás.

Lemerült az elem a tévé távirányítójában, a gázkazán hőmérséklet-érzékelőjében, a billentyűzetben, a laptop egerében – ez még nem katasztrófa, csak éppen kellemetlen, ám amikor egy telefon akkumulátora marad áram nélkül, akkor kitörhet a pánik. Szerintem egyikünk sem szereti az áramszünetet.

Én most mégis örvendek az áram hiányának. A szomszéd ugyanis elektromos galambriasztót szerelt tavasszal az amúgy üres lakásának teraszára. Ezen mozgásérzékelő van, szerencsére ember nem nagyon jár el a negyedik emeleti terasza előtt, így csak elméletileg a galambok repülését észleli, gyakorlatban viszont ha egy tetemesebb vagy jóllakott légy kerül a lézer útjába, fület sértő hangot ad ki a ketyere. Egész nyáron kényszerből hallgattam reggeltől napestig az amúgy nagyon zavaró sípoló hangot, miközben a galambok „tojtak” a riasztóra és a szomszéd erkélyére, terveztem a parittyavásárlást, gondolkodtam légpuskás megoldáson, mert levelet hiába küldök a tulajnak, tavasszal láttam utoljára mozgást a házban, így a várakozás bizonyult a legjobb megoldásnak. Pár napja ugyanis lemerült a riasztóban az elem, azóta csend honol a tájon, amelyet csak néha törnek meg a galambok turbékolásai, és örömmel konstatálom, hogy újból illemhelynek használják a szomszéd teraszát.