Az utóbbi néhány évben több kisgyermek is született a környezetemben, barátaim, barátnőim, rokonaim utódai, így az eddigi években megszokottnál több időt töltök ezen apró lények társaságában. És bár én még korántsem érzem késznek, felkészültnek magam arra, hogy felelősséget vállaljak és felneveljek egy (másik) gyermeket (saját magamon kívül), mégis csodálatosnak tartom őket. A kisgyermekekkel együtt napról napra megtapasztalom, hogy milyen izgalmas egy-egy katicabogár vagy pillangó, a hulló sárga falevelek, a hóborította táj. Milyen érdekes egy kukás- vagy tűzoltóautó, egy helikopter, egy nagy kutya vagy épp a legapróbb hétköznapi tárgyak.

Amellett, hogy szabadidőmben néha bevállalom, hogy „szórakoztatom” a környezetemben lévő gyermekeket, rájöttem, hogy mi, felnőttek, egész sok dologgal átverjük őket. A legártatlanabb, „ha felöltözöl, kapsz egy csokit” megvesztegetéstől az „elvisz a zsákos néni” ijesztgetésig minden van. Vagy én alkalmazom, vagy hallom, ahogy mások ezt teszik. Persze ilyenkor eszembe jut, hogy vajon engem mivel vertek át a felnőttek ártatlan kislánykoromban. 
Tudok is néhány vicces kitalációt, vannak köztük olyanok, melyek mindenki számára ismerősen csengenek, mint hogy a répától fütyülni tanulsz, a spenóttól erős leszel, ha húzod az orrod, forgatod a szemed, „pofákat vágsz”, úgy maradsz, de voltak egészen extrémek is, olyanok, melyeket alig várom, hogy bevethessek a mostani gyermekeknél. Egyik kedvencem, amikor egy felnőtt azt mondta, úgy a legegyszerűbb megszámolni, hogy hány tehénből áll a csorda, hogy megszámoljuk a lábaikat, majd azt elosztjuk néggyel. Bumm! Szerintem ezzel órákat el lehet tölteni. A „mire katona leszel, meggyógyul” mondást is temérdekszer hallottam gyermekkoromban, mivel állandóan fára másztam, biciklivel, görkorcsolyával, korcsolyával, gördeszkával estem-keltem. Egy ideig persze vártam, hogy katona legyek, gyógyuljon be minden sebem, aztán rájöttem, hogy ez valószínűleg (több okból kifolyólag) nem fog megtörténni.
Természetesen nem célom, hogy a rám bízott kisgyermekeket sakkban tartsam, de egy-egy, a felnőtteknek humorosnak tűnő, a gyermekek számára ártatlan „átverésből” nem lehet probléma, én ma ezeket csupán vicces emlékként idézem fel. Remélem, hogy az én „áldozataim” is így tesznek majd.