Nagyapáink nem így éltek. Apáink sem így éltek. Sokszor hallom a történeteket, amelyeket édesapám elevenít fel egy-egy családi találkozás alkalmával: nektek sokkal jobb dolgotok van, mi a kenyérért sorba álltunk, ha nem készítettünk, kint dolgoztunk a mezőn, nem volt ennyi minden, s azt a kicsit, amink volt is, magunk készítettük. Gyermekfejjel nem igazán értettem, miért kell ezeket a történeteket újra és újra meghallgassam, sokadik alkalommal talán még legyintettem is rá, hogy igen-igen, hallottuk. Aztán idővel persze máshogy fogtam fel. 
Talán a legtöbbször hallott történetek közé tartozik, amikor évtizedekkel ezelőtt édesapám és nagytatám együtt kaszált a mezőn. Gyalog jártak több kilométert kaszával a vállukon, reggeltől estig dolgoztak, hogy az állatoknak legyen takarmány. Zsákjukban kis kenyér, szalonna, hagyma, esetleg főtt tojás vagy pityóka, éppen, ami a spájzban volt. A mezőre kiérve elővették a nagymamámtól kapott piros kockás abroszt és a felcsomagolt ételt, s közösen reggeliztek meg a munka előtt. Ebédidőben ugyanígy. Nem lehetett válogatni, nem volt kommentálás. Napok teltek el így, hiszen a kaszáló nagy volt, s a szénát is meg kellett forgatni.
Nemrégiben eszembe jutottak ezek a történetek, amikor házikenyeret próbáltunk sütni itthon. A piros kockás abrosz felett összegyűlt kis család felszeletelt szalonnával és piros hagymával kóstolgatta az első kézzel készített kenyeret. Ettem már házikenyeret szalonnával, de mégis más érzést adott az, hogy minden, ami az asztalon van, az a kezünk által készült. Az ember az ilyent máshogy értékeli. És ekkor úgy éreztem, hogy kicsit visszautaztam időben, amikor édesapám is házikenyeret evett a piros kockás abrosz felett. Kicsit jobban megértettem, miért nosztalgiázik gyakran arról az időszakról, amikor mindent maguknak teremtettek meg. Nem volt könnyebb semmivel sem, hisz nehéz fizikai munkát végeztek, de volt benne valami szép. Amit csináltak, az az övék volt. Kétkezi munkával, gépek nélkül, időt és energiát nem sajnálva teremtették meg maguknak, ami kellett. Most minden a fenekünk alá van téve, kényelmesen, gombnyomásnyira van minden. 
Feltevődik a kérdés bennem, hogy megmarad-e évek múlva a kasza, a szekér, a megszáradt széna, kapa a kert és a piros kockás abrosz felett ropogó házikenyér?