Összeütközött két személyautó az egyik csíkszeredai áruháznál, átjárón ütöttek el egy nőt Székelyudvarhelyen, lezuhant ejtőernyőjével egy fiatal Marosvásárhelyen, holtan találták meg az eltűnt Molnár Beátát, medve jár a kovásznai szívkórház udvarán, áttörték az ukrán védelmi vonalat az orosz erők a kelet-ukrajnai Luhanszk régióban – csak néhány hír az elmúlt napok történései közül. Ugye, hogy semmi biztató!? Ki kell kapcsolni a tévét, nem kell olvasni az újságot, és akkor boldogabb leszel. Gyakran ezt mondogatják a médiaellenes véleményvezérek, és nem csak. Igazuk van, de csak részben. Mert attól, amiért nem sokat tudunk zűrzavaros hétköznapjaink világáról, még léteznek és történnek dolgok, amelyek néhány napon belül érinthetnek bennünket. S még nem is említettem, hogy a hírszemle után betértem a gyógyszertárba fájdalomcsillapítóért. A vásárlás után el is gurult a pirula. Egy doboz fájdalomcsillapító és tíz más bogyóért 103 lej 70 banit kértek. Szerencsém, hogy aznap nem mentem a nagybótba. Ott sem ismerik rendesen a lejt. Erről meggyőződtem egy héttel korábban, habár meglehet, hogy ma már nem azon az áron adják a mindennapit, mint akkor. Mindezek után kocsiba ültem, és indultam a napi teendőim folytatására, közben felvettem egy régi barátomat, akitől jó néhány éve messze sodort az élet. Közben tőle megtudtam, hogy amióta nem találkoztunk, megházasodott, s rövid időn belül el is hagyta a zasszon (mert ugye Székelyföldön nehéz kimondani: a párom, a társam, a kedvesem stb.) egy másik fickóért. Bizonyára szebbért, jobbért és talán gazdagabbért. Az is kiderült, hogy nem elég a lelki fájdalom, a perek sokasága is fájdalmakat okoz. Azaz sokat kell dolgozni, hogy legyen miből fizetni az ügyvédet. De ügyes a srác, talpraesett, nem torpan meg, kitartóan küzd. Kérdeztem is tőle, hogy honnan ez az erő. Azt mondta: van nekem egy kicsi fiam, és nem kell annál több motiváció a hétköznapokhoz, mint az ő léte. Mindezek után részemről csak némi hümmögésre és képzeletbeli kalapemelgetésre futotta. Büszke vagyok rá, már csak azért is, hogy a húszas éveinek közepén járó fiatalember bánatát nem az alkoholba vagy más bódítókba fojtotta. Respekt! A félórás utazás után is sokáig hallottam a hangját: „Van nekem egy kicsi fiam...” Sajnos borítékolható, hogy az elkövetkezendő napokban is összeütközik két autó a megye valamely településén, megtörténhet az is, hogy ismét elgázolnak valakit az átjárón, szerencsétlenség ér egy fiatalt, és az már a biztosabbnál is biztosabb, hogy lakott területeken fog kószálni a medve, és ki tudja, merre alakul a háborús helyzet!? Az is tény, hogy vannak még olyan rothasztó, mérgező, agresszív (és nemcsak kolozsvári) alakok, mint amilyenekről mostanában szólnak a hírek. A legdühítőbb az, hogy vannak, akik eltűrik, lapítanak, segítik az ilyen illetőket a hétköznapokban, de az is előfordul, hogy gyakran egy rendszer védi, támogatja őket. Meddig!? Az is több mint bizonyos, hogy a fizetések nem fognak arányosan emelkedni az inflációval, lehet, hogy egy hét múlva 103 lej 70 baniból már csak fájdalomcsillapítóra futja, s az is lehet, hogy a kamuflandok (hitvány) termékeit is könnyebben beszerzik azok, akik csillagásznak készültek, de csak holtkórosak lettek. Minden elkeserítő szándék nélkül írom ezeket a sorokat, de tény, hogy bármikor bármi bekövetkezhet. A kérdés csupán az, hogy van-e „kicsi fiunk.” Nem feltétlenül a szó szoros értelmében értem (de ha úgy is van, az a legjobb). Tehát van-e olyan valami az életünkben, ami a legnehezebb életkörülmények között is kitartásra ösztönöz, megerősít, és nem engedi, hogy elinduljunk a lejtőn? Akik látták Csíkban a Csárdáskirálynőt, azok tudják: „A lejtőn nincs megállás, még felfelé sem.” Ha nincs kicsi fiú, akkor itt az ideje, hogy legyen, és jó sokat foglalkozzunk vele!

Bíró István