Pótolhatatlan ember nincs, szokás mondani. Engedtessék meg, hogy ne értsek egyet ezzel a felvetéssel, hiszen – legalábbis szerintem – nem mindenki pótolható. Biztos vagyok benne, hogy a legtöbb hokidrukker egyetért velem: utóbbi kategóriába tartozik Gecse Hugó és Rokaly Szilárd is. A Csíkszeredai Sportklub jégkorongcsapatának oszlopos tagjai a napokban igazoltak a rivális Brassói Coronához, és amennyiben a pletykák igaznak bizonyulnak, akkor lesznek még, akik követik őket. Elcsábításukkal gyakorlatilag a kék-fehérek derekát „reccsentették” meg a közvetlen riválisok. Merthogy helyüket nincs, aki átvegye. Jelenleg, és sajnos úgy fest, a közeljövőben sem lesz olyan utánpótlásból kikerülő játékos, aki ütné az Erste Liga szintjét, akár a harmadik, negyedik sorban.

A tavalyi idénykezdet sem volt túl rózsás a Sportklubnál, hiszen sokáig nem lehetett tudni, Kevin Constantine marad vagy megy, vagy hogy a klub vezetősége milyen légiósokat igazol, akik pótolni tudják az eligazolókat, akik közül ráadásul többen a közvetlen riválisokkal „paktáltak le”.
Most is hasonló a helyzet, mint tavaly. Azzal a különbséggel, hogy míg tavaly jórészt légiósok mentek el – Sofront és a kettős állampolgársággal rendelkező Szkacskovot leszámítva –, addig idén a saját nevelésű játékosok távoztak, akik az együttes oszlopos tagjai voltak, akikre épült a keret, akik köré csapatot lehetett építeni. Ezeket a tartópilléreket most egyenként veszíti el a kék-fehér gárda, s félő, hogy nélkülük romba dől a ház.
Egy sornyi hazai játékos elveszítése komoly érvágás minden egyes csapatnak, akiket – bármennyire is szeretnénk – nem lehet pótolni.

A magyarországi játékospiacon sincsenek már olyan közepes vagy közepesnél jobb székelyföldi sportolók, akik innen mentek el és ott fejlődtek, hogy aztán kész játékosként térjenek haza. Korábban számos ilyen játékost igazolt a Sportklub, újabban a Gyergyó is. Ilyen Szigeti, Fejes, Császár, Sárpátki – mindegyik csíki nevelés –, majd idén hazahozták Ambrust a Fehérvártól. Gyakorlatilag két-három Erste Liga-szintű játékos maradt Magyarországon, akiket a Sportklub megcélozhat – ilyen Farkas, Salamon vagy épp Ravasz –, de mások nem igazán jöhetnek szóba.
És milyen a szurkoló? Vannak, akik leárulózzák az eligazolókat, a lokálpatriotizmus hiányával vádolják őket. Pedig – ha a dolgok mögé nézünk – nem biztos, hogy így van. A jégkorong számunkra, szurkolók számára egy közösségi esemény, ahol értelemszerűen kedvenceink győzelméért szurkolunk, teli torokból buzdítjuk őket, mást nem igazán tehetünk. Ám a sportolónak ez munka, amiért fizetést kap, amiből fenntartja magát, családját. Ugyanazok a szabályok vonatkoznak rájuk is munkavégzés közben, mint ránk a saját munkahelyünkön. És teljesen emberszerű, ha az ő életükben is eljön az a pillanat, amikor úgy érzik, belefásultak a körülményekbe, abba, hogy rendszerint késik a fizetés, emiatt nem lehet kiszámíthatóan tervezni. Új impulzusokra van szükségük, vagy épp magasabb fizetésre, hiszen mindenki a fizetéséből él.

Mi viszont azért vagyunk szurkolók, hogy továbbra is drukkoljunk kedvenceinknek, azoknak, akik maradnak a kék-fehérek kötelékében. Nincs más opciónk, csak reménykedünk, hogy a következő idény is – bár várhatóan megpróbáltatásokkal jár majd – tartogat örömteli pillanatokat számunkra.