Lassan, de egyre közelebb kerül hozzánk a poszt­apokaliptikus filmek egyik kedvenc témája, a küzdelem a természeti erőforrásokért. Sőt, kicsiben már itt is van, ha például a folyóvizek elapadását, a kutak kiszáradását, az üzemanyag ijesztő drágulását, az villanyáram termelésének nehézségeit nézzük. Vérre még nem mentünk ezekért, de – mint hallottam nemrég – ettől sincsenek már olyan távol egyes települések lakói, ott, ahol napokon át csak üresen hörögnek a csapok, míg a falu másik részén kétnaponta újratöltik a kerti medencét, dézsapartit rendeznek, és nyakra-főre öntözik a ház körüli gyepet. 

Pedig mi még jó helyen élünk, nem a kiszáradó alföldön, hanem „patakországban”, ahol lépten-nyomon forrás bugyog, ásványvizet tölthetünk, vannak tavaink, folyóink, bár ezek hozamán is látszik, hogy változóban a világ… Ez a nyár is megmutatta, hogy milyen döbbenetes szélsőségeket képes produkálni az időjárás, és nekünk ebben a valóságban kell feltalálnunk magunkat. Itt van mindjárt két fontos kérdés: mit értünk meg a folyamatokból, és hogyan próbálunk alkalmazkodni?

Kezdjük a megértéssel, vagy inkább nem értéssel. Mert ahhoz, hogy megértsük, például mitől apadt le ennyire a Duna, minimális földrajzi, fizikai stb. műveltség szükségeltetik. Ennek hiányában szabad prédái vagyunk a burjánzó összeesküvés-elméleteknek, kezdve attól, hogy a „németek elzárták” egészen addig, hogy „tudjuk, kik” eladták a folyam vizét, amely titkos csöveken csörgedezik át más markába. Nemrég olvastam egy értekezést, miszerint a tudósok is felelősek abban, hogy ennyi konteó terjed a klímával, erőforrásokkal kapcsolatban (is), mert nem jól kommunikáltak az emberekkel. Az ember viszont érteni szeretné, ami történik, és magyarázatot vár a kérdéseire, ha pedig nem kap, akkor keres. Míg a tudomány visszafogottan fogalmaz, azt mondja: „a jelenlegi adatok alapján úgy tűnik, hogy…” vagy „a rendszer sok összetevős, ezért biztosan előre jelezni nem lehet, de nagy valószínűséggel…”, az összeesküvés-elméletek faék egyszerűségű válaszokat kínálnak, pofátlan magabiztossággal. Hogy még nehezebb legyen ellenállni, valós tényeket, féligazságokat és kiragadott eseményeket fűznek össze egyetlen, könnyen érthető magyarázattá: „most feltárjuk az igazságot, amit eltitkolnak az emberek elől…” A „konteó-fertőzés” visszaszorításáért a tudomány embereinek közelebb kellene menniük az átlagemberhez, kapcsolódni hozzájuk, kérdéseikhez, félelmeikhez, ráadásul ugyanúgy uralniuk kellene a közösségi médiát, mint az összeesküvések terjesztői. És – természetesen – sokkal alaposabb és naprakészebb oktatásra lenne szükség a tudomány világa és az átlagember közötti szakadék áthidalásához.

De miért fontos ez? Mert az összeesküvés-elméletek csak elterelik a figyelmet az egyén felelősségéről és cselekvési lehetőségről. Dachoz vagy passzivitáshoz, letargiához vezethetnek, hiszen a „tudjuk, kik” úgyis elrendeztek már mindent, ki akarják pusztítani, rabszolgává akarják tenni az emberiséget, ezért hát én „csak azért is” klímát szerelek a lakásba, két órán át locsolom az udvart, mert úgyis mindegy… Viszont ha inkább megérteni próbálunk egy jelenséget – és ezért képesek vagyunk intellektuális erőfeszítést is tenni, ebben segítenek is nekünk a szakemberek, mi pedig vesszük a fáradságot, és meghallgatjuk őket –, akkor máris nem vagyunk tehetetlen bábok. Bár globális folyamatokat kontrollálni egyénileg nem tudunk, ám ha azt érzem, hogy magam is hozzájárulhatok egy krízis enyhítéséhez, kezeléséhez (például odafigyelek a vízfogyasztásra), azzal felelősséget is vállalok magamért, de ezáltal másokért is (az erőforrás véges, ha nekem van, nem biztos, hogy másnak is jut). Remélve azt, hogy sokan vagyunk így, még a változás vagy legalább a nagyobb romlás-omlás megelőzése is lehetővé válik. 

Pillangóhatás. Hátha működik. A tehetetlenség, sodródás helyett én az aktivitásra és felelősségvállalásra szavazok. Ha igaz, az én, az Ön, a ti apró cselekvéseitek láncreakciót indíthatnak be, akár egy pillangó szárnylendítése. A távoli jövőt nem látjuk, de azt, amink most van, jobban be tudjuk osztani, és jobban tudnánk rá vigyázni. Legyünk minél többen!