Öt évvel ezelőtt érkeztem Csíkszeredába. Pedig emlékszem, sokat vacilláltam, hogy jöjjek-e, mert nem akaródzott otthagyni Kolozsvárt. Végül leigazolt a Hargita Népe. Nem volt könnyű döntés igent mondani az ajánlatra. Azért nem, mert akkoriban minden a Kincses Városhoz kötött. Az ember nem szívesen hagyja ott a járt utat a járatlanért, akkor sem, ha az szélesebbnek, könnyebben járhatónak ígérkezik. Ha ilyen helyzetben mégis a változás mellett döntünk, akkor jó eséllyel az eszünkre, nem pedig a szívünkre hallgattunk.
Akkor szembesültem először, mennyire nehéz meghozni egy pusztán racionális döntést, fejest ugrani az ismeretlenbe úgy, hogy halvány sejtésünk sincs, mi vár ránk.
Hogy megbántam-e? Nyugodt szívvel mondhatom: nem. A racionális döntések ugyanis hosszú távon megtérülnek. Igaz, nem egyik napról a másikra. Mert ára van annak, ha otthagyjuk megszokott környezetünket, egy egyszerű hátraarccal hátat fordítunk teljes korábbi életünknek. Ezt az árat lelki tusakodás formájában fizeti meg az ember.
Mert teljesen mindegy, hogy mennyire racionális a döntés, amelyet meghoztunk, ha a régi megszokott dolgaink, szokásaink elkezdenek hiányozni. Emlékszem, 2018 januárjában közel sem volt ennyire enyhe a tél. Előfordult, hogy két héten keresztül mínusz tíz fokban és csontig hatoló széllel szemben kellett bemennem a szerkesztőségbe. 
Akkoriban gyakran vontam kétségbe döntésem helyességét, és tettem szemrehányást magamnak. Nem egyszerű a nulláról kezdve emberi kapcsolatokat teremteni egy új városban. Pláne, hogy 35 éves kor fölött az ember fia sokkal nehezebben – vagy legalábbis sokkal hosszabb idő után – talál kapcsolódási pontokat, mint poétikusan ifjú húszas éveiben. De legalább végre megértettem, hogy miről szól Sting, az angol popikon dala, az Englishman in New York című. Várost váltani pont fix olyan érzés volt.
Azóta eltelt öt év. Sok vagy kevés? Nem tudom. De az biztos, hogy ez alatt az öt év alatt sok minden megváltozott. Már nem GPS-szel indulok el bevásárolni, sok mindenről tudom, hogy hol találom. Ez alatt az öt év alatt megváltozott körülöttem a világ, és ebben a világban én is. Igaz, néha az élet – Milan Kundera regényvilágát idéző – szürreális árnyalatai még élénk színekben jelennek meg az utcákon, külső és belső tereken. 
Öt évvel ezelőtt az első vagy második cikk, amit a Hargita Népében írtam, a madéfalvi megemlékezésről szóló tudósítás volt. Hatezerhétszáz leütés. Friss élmény volt akkor, aznap jártam életemben először Madéfalván. Ahogy most is, a beszédet mondó elöljárók a madéfalvi veszedelem kortárs üzenetét próbálták megfejteni. Általában a székely szabadságszeretet, a hagyományőrzés és az önrendelkezés körül forognak a szónokok gondolatai.
Tanulságokat a múlt történéseiből mindig le lehet vonni. Nem olyan nehéz összefüggéseket találni a régmúlt és napjaink között. Csak akarni kell.
Mégis marad egy kínzó kérdés, amellyel időközönként szembesülünk, ha akarjuk, ha nem: vajon haladtunk-e előre az elmúlt időszakban, vagy ugyanazokat a köröket rójuk unos-untalan?