Sosem szerettem A kis herceg történetét. Gimnazistakoromban valamilyen megmagyarázhatatlan ellenszenvet éreztem a regény iránt. Mégis elolvastam, mert a lánynak, aki tetszett, ez volt a kedvence. Ebben a poétikusan ifjúkorban gyakran előfordul a fiatalemberekkel, hogy ilyen és ehhez hasonló okokból tesznek meg olyasmit, amit különben nem tennének. Emlékszem: nem nyűgözött le az olvasmány. Lázadó tinédzserként nem tetszett az a szájba rágós moralizálás, amely a könyv minden lapjáról visszaköszönt. 
Ha a nyájas olvasó most azon tanakodik, hogy vajon miért kell nekem ezzel a témával foglalkozni, elárulom: ezen a napon, 1944. július 31-én hunyt el Antoine de Saint-Exupéry, A kis herceg írója.
Visszatérve az előbbi gondolatmenethez: ott tartottam, hogy gimnazistakoromban ki nem állhattam A kis herceget. Nyálas, moralizáló ostobaságnak tartottam. Hiába, a kamaszok értékítélete meglehetősen radikális, elutasító tud lenni, ha nem tetszik nekik valami.
Később, amikor az egyetemen filozófiát tanultam más megvilágításba került a regény. Húszas éveiben az ember már valamennyivel árnyaltabban látja a világot, hajlamosabb az elemző gondolkodásmódra. (Már majdnem azt írtam, hogy „analitikus”,  de az ugye egyrészt idegen szó, másrészt affektálásnak minősült volna. Pfúj!)
Ekkor szembesültem azzal, hogy a regény egzisztencialista filozófia problémákat feszeget. Az egzisztencialista gondolkodás alapvetése, hogy a létezés alapvetően adott. Ennek a filozófiai irányzatnak olyan jeles képviselői voltak, mint Albert Camus és Jean-Paul Sartre, irodalmi Nobel-díjas francia írók. Az egzisztencializmus központi tanítása a szabadságról szól. Azt tanítja, hogy az ember abszolút mértékben szabad, emiatt tetteiért abszolút felelősséget visel. (Dióhéjban összefoglalva, a tudományosság igénye nélkül.)
Ez a tanítás nagyon sokakat megijeszt, az abszolút szabadság és az abszolút felelősség gondolata félelmetes, a biztonságot, működő szabályokat, kiszámítható környezetet, rendezett társadalmat és kényelmet igénylő ember számára. 
Azt gondolni, hogy teljes mértékben szabadok vagyunk, és emiatt minden cselekedetünkért miénk a teljes felelősség is, borzasztóan kényelmetlen. Gyermekmese formájában pedig pontosan az ebből származó dilemmákat tolja az arcunkba Antoine de Saint-Exupéry.
A kis hercegből a legtöbben azt szokták idézni, hogy „Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.” Ám attól tartok, aligha tennék ezt, hogyha tisztában lennének annak teljes bölcseleti hátterével. Pár sorral lentebb következik a másik szintén előszeretettel idézet mondata: „Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél.” Helyben vagyunk, ez már az egzisztencializmus abszolút felelősségről szóló tanítása virágnyelven.
Noha érteni vélem, hogy miről szól, továbbra sem szeretem ezt a regényt. Mégis a háború szomszédságában képtelenség nem arra gondolni, hogy az abszolút felelősség feszegetése aktuálisabb kérdés, mint valaha.