Néhány évvel ezelőtt jó nagy kijelzőjű rádiós ébresztőórával leptem meg magamat karácsonyra. Ébresztőóraként soha nem használtam, álmatlan éjszakáimon inkább csak az időt lesegetem rajta. Egyrészt azért is hasznos, mert nem kell tapogatóznom a telefon után, másrészt nem is kell magam mellett tartanom, mint az egészségre káros kütyüt. Akármennyire kedvelem ezt az órát, az utóbbi hónapokban időnként mégis felbosszantott. Reggelente gyakran arra ébredek, hogy csak villog, és kb. azt jelzi, 3:17 perc van. Ez azt jelenti, hogy valamikor hajnalban egy kis időre elvették az áramot. Olykor nemcsak emiatt morgolódom, hanem amiatt is, hogy sem a vezetékes, sem a mobilinternet nem működik. Pedig ebben a My-mindenféle fiókos, onlájn világban egyre inkább szükséges. Ugyan az átkos kort nem értem, de a hallottak alapján ezek a jelenségek mégis arra engednek következtetni, hogy valami hasonló dolgok történnek, mint anno. A munkánk kapcsán is néha az az érzésem, hogy még mindig vannak, akik azt hiszik, hogy legalább 33 évvel ezelőtt élünk. Még mindig akadnak olyan politikusok, polgármesterek, különböző hivatalok vezetői, akik egyre-másra sajtótájékoztatókat szerveznek (jól is teszik, de csak akkor lenne szükséges, amit már egy közleményben nem tudnak kifejteni – legalábbis így tanultam anno, de hát gyorsan változik a világ), de a más alkalmakkor feltett kérdéseinkre nem szívesen, csak napokon, heteken belül válaszolnak, akkor sem érdemlegesen, illetve azt gondolják, hogy csak az általuk jónak vélt híreknek kell helyet adjon a sajtó. Sokan a hitet és a vallást is egész furcsa módon értelmezik. Gyakran hangoztatjuk, mi székelyek milyen ügyesek vagyunk! Ami igaz is, csak időnként nézzünk szembe önmagunkkal! Büszkélkedünk azzal, hogy bezzeg a nyugati társadalmakhoz képest mennyivel nemesebbek vagyunk, veregetjük a mellünket, kenegetjük a májunkat, hogy milyen következetesen küzdünk a kultúráért, az önazonosságért és a hitért, közben önmagunknak rúgjuk a gólokat. Nem, nem a világbajnokságon, hanem itthon, Székelyföldön, amikor a nagy büszkeségünkben egyes településeken az adventi gyertyagyújtási ünnepet egy nappal elébb vagy odébb toljuk azért, hogy a pórnép vasárnap tudja nézni a vébét. Azt a világbajnokságot, amelynek előkészületei közben több tucatnyian munkabalesetben vagy éppen az éhség miatt hunytak el. Lehet, hogy már írtam valamelyik korábbi jegyzetemben, de a felsoroltak alapján ugyancsak az az anekdota jut eszembe, miszerint az egyik nagy vállalat vezetője elutazik, közben az alkalmazottak berúgnak. Amikor a főnök telefonál, az egyik részeg kollégája nem tud válaszolni. Mire megkérdi a főnök: van magán kívül valaki? Mire jön a válasz: uram, itt mindenki magánkívül van. Szóval, néha nekem is az az érzésem, itt mindenki magánkívül van. Kérdés, hogy még meddig bír tartani a nemcsak a rothasztó ideológiákkal szennyezett Föld!? Lehet, hogy mindannyiunknak be kellene kapcsolni az ébresztőórát, és a közelgő adventben gyakran mondogatni Sík Sándor Ments meg, uram! című versét. S ha hamvazószerda egyes településeken nem csütörtökön lesz, következőben a verset is ide írom.