Idén október 23-án az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörésének 70. évfordulójára emlékezünk, ezért az esemény a szokásosnál is kiemeltebb figyelmet kap. Sokak számára nagyon fontos pillanat ez – hiszen még mindig vannak, akik akár személyesen is emlékeznek rá, a fiatalabb generációkat is köti hozzá valamilyen közvetlen szál, szülők, nagyszülők, ismerősök révén. De – ’56 súlyos és fontos erdélyi vonatkozásai és következményei mellett is – hangsúlyosabban Magyarországon, mert itthon kevesebbet beszélünk róla, szemben mondjuk az 1848-as vagy 1989-es forradalmakkal. Nekem gyermekként az ’56 hideg, ködös reggel, sípoló mikrofon, túl hosszú iskolai beszédek, dokumentumfilm a tornateremben, Szabadság, szerelem a TV-ben. Miközben rengetegen kapcsolódnak hozzá itthon is, és vannak helyi hősei ennek a forradalomnak, a fiatalabbak nagy részének köztudatában kevéssé ismertek ezek a történetek. Az évforduló alkalmából érdemes tehát feltenni: hogyan és mi céllal emlékezünk meg, milyen relevanciával bír ma ’56 nekünk, székelyföldieknek?

Pár nappal ezelőtt egy német barátnőmmel beszélgettem, és a nemzet kérdése merült fel. Számára, mint mondta, nagyon nehéz nemzethez tartozóként gondolnia magára – nem része az identitásának az, hogy hová született, legalábbis nem olyan része, amire büszke tud lenni. Amíg én ösztönösen felderülök egy külföldön látott magyar emléktábla láttán, és minden barátommal pörköltet meg kürtőskalácsot etetek, ha meglátogatnak, neki az ilyesféle dolgok nem sokat jelentenek – sőt, egészen távol tartja magát tőlük. A többes szám első személyű „mi, németek”-et értelmezhetetlennek tartja.

Ekkor döbbentem rá, hogy én, bár közel sem érzem magam patriótának, folyamatosan így beszélek: szinte minden jegyzetemben a „mi mint erdélyi magyarság” identitását övező kérdésekről elmélkedek.

Nyilván történelmi okok formálták azt, hogy melyik ország lakói hogyan viszonyulnak ehhez – itt, Kelet-Közép-Európában sokkal jellemzőbben vagyunk büszkék a nemzetre, mivel sokkal többet kellett harcolnunk annak megmaradásáért. Ma, kisebbségként szintén – bár nem mindig megfelelő attitűddel – sokan élik meg harcként a nyelv és kultúra megőrzéséért való kiállást. De harc vagy sem, konszenzus van abban, hogy a hagyatékunkat ápolni közös érdekünk, amely átível ideológiákon és határokon. 

Bizonyos szempontból az ’56-ról való megemlékezés pontosan ezen a konszenzuson alapszik. A diáktüntetésnek indult mozgalom egy olyan hatalmi rendszer ellen robbant ki, amelyben a felkelőknek alig voltak eszközei a hatalommal szemben. És ennek ellenére léptek fel. 

A forradalmi szellem, bár szeretünk harcias, büszke népként tekinteni magunkra, nem él a kultúránkban úgy, mint sok nyugati vagy balkáni országban. Magunkban morgolódó, elszigetelődő túlélési ösztönök alakultak ki bennünk. De hetven éve október 23-a bebizonyította: igenis, képes a magyarság összefogni, ha a pillanat megköveteli. És nem csak Budapesten. 

Tehát valójában nem diadalt – hiszen az elmaradt, mint tudjuk –, hanem ezt az eltökélt összefogást ünnepeljük ezen a napon. És ezzel, akaratlanul is, minden évben újra és újra létrejön ez az unió: október 23-án, immár hetven éve, egy röpke pillanat erejéig minden magyar ember ugyanarra gondol. Az egység, bár nyilván közel sem olyan téttel, mint akkor, újrateremti önmagát a megemlékezés által határon innen és túl. 

Biztosan sokakkal vitatkoznék azon, hogyan tekintünk a nemzetre, kit tartunk a tagjának. Mégis, számomra nem ideológiai kérdés a magyarsághoz való tartozás, hanem alapvetés, tartóoszlop, amelyre támaszkodni lehet. Segít megérteni, hogy mihez képest határozom meg magam. Október 23-án tehát ugyanannyira részesülök az ünnep és a megemlékezés közös élményéből, mint a budapestiek, vagy mint azok, akik itthon személyesen kötődnek hozzá. Kollektív hagyaték ez, ami minden magyarnak jár – és ami által kimondható az a többes szám első személyű „Mi”, amelyet nem mindig egyszerű megélni.