„Az emberiség soha nem látott forradalmak előtt áll, régi történeteink roskadoznak, és eddig nem támadt helyükre új. Hogyan készíthetjük fel magunkat és gyermekeinket a példátlan átalakulások és radikális bizonytalanságok e világára? – teszi fel a kérdést Yuval Noah Harari történész, író a 21 lecke a 21. századra című könyvében. Majd később ezt írja: „Az egyénnek és az emberiségnek mint egésznek is egyre gyakrabban kell majd olyasmivel szembenéznie, amivel még senkinek nem volt dolga, például szuperintelligens gépekkel, megtervezett testekkel, algoritmusokkal, amelyek félelmetes precizitással képesek manipulálni az érzelmeinket, számolnunk kell villámgyorsan lecsapó, ember okozta klímakatasztrófákkal és az évtizedenkénti szakmaváltás szükségességével.”
A felvázolt kép nem igazán derűlátó, főleg számunkra, akik valami másban nőttünk fel. Generációm jövőképében még több volt az állandóság és kiszámíthatóság, amit magunknak elképzeltünk, jobban hasonlított a szüleink életmódjára, életvitelére. A megszerzett tudás fontosságát és tartósságát képviselték a felnőttek, azt próbálták belénk táplálni, többnyire mi igyekeztünk is elsajátítani, és hittünk az ennek birtokában megszerezhető érvényesülésben. 
A mostani fiatal generációk előtt viszont kemény kihívások állnak, mert meg kell találniuk helyüket és boldogulniuk kéne majd a globalizált világban, és egy olyan közegben kell eligazodniuk, amelynek – Harari szerint – a mélységes bizonytalanság nem a hibája, hanem meghatározó vonása.
Mivel segítjük őket ebben? Kérdezem ezt most, követve az idei vizsgaeredményeket és nagy szomorúsággal a lelkemben. Nem jövök megint a PISA-felmérések lesújtó eredményeivel, az olyan távoli, de annál jóval kézzelfoghatóbb, hogy például a nyolcadikosaink több mint fele még ötöst sem tudott írni románból, vagy hogy 9 év iskola után négyből legalább egy tanuló képtelen átmenőt szerezni matematikából, az érettségizők rendre elbuknak ugyancsak románból, sokan emiatt nem is jelentkeznek a vizsgára. 
Valami nagyon félrement. Nem most, már rég. Országosan sem túl fényes a helyzet (kivéve egy-két régiót), ami a fiatalok képzettségét, hatékonyságát és hasznos, pénzre, boldogulásra váltható kompetenciáit illeti. Gondoljunk gazdasági ismeretekre, nyelvtudásra stb. A hazai fiatalság jelentős része jó lesz gyári munkásnak Olaszországban, farmon dolgozóként, takarítóként, építőmunkásként, kamionsofőrként is elboldogulnak Európában. És a mieink? Az országon belül egyértelműen nem indulnak ugyanazokkal az esélyekkel, mint például egy jászvásári, bukaresti, kolozsvári román fiatal. Önmagában már ez is nagy baj. De még a gazdasági migránsok között is hátrább szorulhatnak román kortársaiknál, mert például jóval nehézkesebb számukra a hivatalos ügyintézés.
És mi ülünk a kis buborékunkban, ilyenkor vizsgaidőszakban kicsit kétségbeesünk, elkezdjük keresni, hogy ki a hibás, aztán elmegyünk nyaralni, s jövő nyárig ismét csend van. Csak közben fordulóponthoz ér egy újabb évfolyam, amelynek tagjai eredményeik függvényében élhetik tovább az életüket. Ki vállal felelősséget értük?
Már szeptembertől neki lehetne fogni minden egyes iskolában, főleg, ahol ijesztően gyengén teljesítettek a tanulók, és kitalálni valamit, ami tényleg működik. Ideje lenne kilépni a komfortzónából, és annak hajtogatásából, hogy mi már mindent megtettünk. Nem hiszem. Mert a székelyföldi gyerekek nem lehetnek butábbak, mint a többi. Közben kérni kell, követelni a döntéshozóktól, hogy tegyenek még többet az esélyegyenlőség biztosításáért, oldjuk már végre meg ezt a „románkérdést”. Mert nem tehetünk egyebet, mint támogatni a fiatalokat, felvértezni őket olyan készségekkel, kompetenciákkal (nem szakállas információkkal!), amelyek fogódzók lehetnek jövőbeli útjaikon. És vállaljunk végre felelősséget az elkeserítően gyenge eredményekért, azért, ami nálunk az oktatásban történik. Majd onnan lépjünk tovább.