Itt a kánikula! Noha nem szeretem túlzottan a hőséget, mégis azt kell mondjam: legfőbb ideje volt. Elvégre mikor legyen kánikula, ha nem a nyár kellős közepén, nem igaz? 
Mint minden évben, a nyári hónapok az uborka és a nyári fesztiválok ideje. Szinte minden hétvégére, sőt a hétköznapok jelentős részére is jut valami fesztivál. 
Épp emiatt nehéz erről érdemben újat mondani, az uborka is ugyanúgy nő, mint minden nyáron, a fesztiválok is rituálészerű rendszerességgel ismétlődnek. Valószínűleg szükség is van rájuk, hogy az emberek elviselhetőbbnek érezzék a nyarat. Elvégre nyáron dolgozni sokkal nehezebb, mint ősszel vagy tavasszal. 
Munka közben a hőség valahogy bágyasztóan hat, egy kiadós ebéd után az ember legszívesebben sziesztázna. De aztán ránéz az órára, látja, hogy még tart a munkaidő, barátságtalan dolgokat mormol magában a világról, az univerzumról és bármiről, ami épp eszébe jut, majd fogait összeszorítva dolgozik tovább. 
Az emberi agy ráadásul valamiért úgy működik, hogy irigykedjen azokra a felebarátaira, akik jobban viszik, mint ő. Márpedig akik épp szabadságon vannak, azok garantáltan jobban viszik, mint akiknek dolgozniuk kell. Átkozódás meg dohogás közben némi kárörömmel juthat a jó munkásember eszébe, hogy a munkatársak szabadsága is lejár, sőt ő is megy majd szabadságra, amikor a kollégáknak lesz rossz, és neki lesz jó. Nem alaptalanul mondják, hogy a legszebb öröm a káröröm, mert nincs benne irigység.
Attól tartok, örök elégedetlenségre vagyunk kárhoztatva. Télen túl hideg van, nyáron túl meleg, tavasszal meg ősszel az átmeneti időszakokra panaszkodunk. Sehogy se jó. 
Súlyosbító körülmény tud lenni, amikor a hétvégi munka közben az ablakon beszűrődik a felhőtlenül szórakozó szomszédok hangosan hallgatott muzsikája, és ahogy lenni szokott, az még véletlenül sem találja el a mi ízlésünket.
Márpedig ebben a dög melegben is működnünk kell valahogy. Most jön az a rész, amikor mondanom kellene valami biztatót. Ebben a melegben kedvem lenne egyszerűen azt mondani: hajrá, emberek! De belátom, hogy ez túl cinikus megoldás lenne. Másrészt kánikulában az unalomig lerágott szokásos közhelyek nem működnek. Nincs az a magvas bölcsesség, amitől kevésbé van melege az embernek, és aligha létezik olyan frappáns gondolat, ami felérne egy kiadós zuhanyozással. Akinek rossz a kedve, azt a világ legszellemesebb hasonlatával sem lehet felvidítani. 
Ezzel együtt nincs kizárva, hogy csak perspektívát kellene váltanom. Elvégre végre nyár van, vannak fesztiválok, érik az uborka, az ízletes nyári gyümölcsök, nem jön ki magas fűtésszámla. Igazán megpróbálhatnánk mindennek örülni. Annál is inkább, mert panaszkodni mindig könnyebb, de mit érünk vele? Hiába panaszkodunk, attól még nem lesz a hőség kevésbé elviselhető, a napot sajnos nem lehet megkérni, hogy „csak egy picit” húzza le a fényerőt. 
Ilyen eszmefuttatások esetén gyakran közbevetett közhely, hogy amit nem tudsz megakadályozni, annak állj az élére. Úgyhogy amondó vagyok, örüljünk a nyárnak, amíg megtehetjük, mert már ősszel nagyon fog hiányozni. 
Itt a kánikula, legfőbb ideje volt!