Az általános illemtan senki számára nem lehet ismeretlen, ahogy az sem, hogy milyen tudnivalók és gyakorlati kötelezettségek tartoznak a fogalomhoz. Az egyszerűek közé tartoznak, hogy az álló öregeknek át kell adni az ülőhelyet; ki kell nyitni az ajtót a hölgyeknek; választékosan kell beszélni, főleg az idősebbekkel. Ennél bonyolultabb elvárások: ne foglaljunk el mozgássérültek számára fenntartott parkolóhelyet; ne tolakodjunk a bevásárlóközpontokban a pénztárnál kialakult sorban és ne hajtsunk át személygépkocsival a rendőr lábán. De haszongépjárművel sem. Utóbbiak értelmezése és betartása bár sokak számára a kvantummechanika és a húrelmélet megfejtéséhez mérhető nehézségeket okoz, nem kell Archimédesznek lenni ahhoz, hogy egy kisbabával bevásárló nőt beengedjen az ember maga elé. Főleg ha csak egy csomag pelenkát és nedves törlőkendőt vásárolt. Az illem kicsit olyan, mint az ízlés. Tanulható, ahogy a rafináltabb viccek humorát is meg lehet érteni, lehet nevetni rajtuk megfelelő műveltség és akarat birtokában. Az, hogy ehhez kicsit az önös érdekeinket és az egónkat háttérbe kell szorítani? Vele jár, járulékos veszteség. Vagy épp hogy előnyös. Bár ez is attól függ, hogy ki mennyire tartja többre magát embertársainál. Számomra kicsit sanyarú tapasztalatot adott az utóbbi év. Lejárt a világjárvány, vagy ki miben hisz, kitört egy háború, drágább lett az olaj, recesszió és katasztrófák váltogatták egymást, és nem látni jelét sem annak, hogy a sok megmérettetés közepette megváltozott volna az értékrendhez, illemhez való viszonyulás. Pedig egy időben az a hír járta, hogy a válságos idők szülik a hősöket. Meglehet, ez is egy olyan illúzió, hogy egyszer valamikor, Székelyudvarhelynek is lesz jól működő infrastruktúrája, hivatali apparátusa, nem lesz ápolóhiány, csak szőlő s lágy kenyér.
Kedves olvasó, nevessen magában egyet! A bosszantó leginkább az, hogy az egymásra való figyelést és az egymással való törődést felváltotta a közömbösség és az egymáson való élősködés. Példának okáért, egy bevásárlóközponti dolgozó panaszolta el nekem, hogy rendszeresen meg kell szólítania a szemlátomást tehetősebb helyzetű vásárlókat, hogy ne csaljanak és ne játsszák ki a vásárlás szabályait. Mint elmondta, sokan úgy vásárolnak zöldséget és gyümölcsöt, hogy mérés után többet raknak a szatyrokba, pedig lehet, otthon el sem fogy az a mennyiség, csak díszíti a tálat, míg meg nem rohad, majd kidobják. A szerintem is lopásnak nevezhető tevékenységbe fektetett energiát sok más dologba lehetne fektetni, például egy mosolyba, egy pozitív visszajelzésbe, vagy abba, hogy ne az átjárón parkoljunk az autóval. És ez nem atomfizika, csak jóindulat kérdése. Bizonyára egyszerűbb őrjöngeni, ellentmondani, elküldeni valami cifra, fordulatos szóvirágokkal egy bizonyos helyre azt, aki megszólítja a hibát elkövetőt, de nem az ösztönös reagálás kellene jellemezze a hibázót, mert az az állatokra jellemző. Furcsa és sértő lenne az illetőnek, ha Kacsa asszonynak vagy Szarvasmarha úrnak nevezné a köznyelv, pedig ez is csak döntésen és jóindulaton múlik.