Az elmúlt hétvégén Erdélybe látogatott Tarr Zoltán, a magyar kormány társadalmi kapcsolatokért és kultúráért felelős minisztere. Hivatalos útján Nagyváradra, Szilágycsehre, Kolozsvárra, Magyarózdra, a Madarasi-Hargitára és Sepsiszentgyörgyre jutott el. A Madarasi-Hargitán az udvarhelyszéki és csíki civil, kulturális, oktatási és gazdasági szféra képviselőivel találkozott, majd sajtótájékoztatót is tartott.
Kollégáimmal a sajtóeseményre korábban érkeztünk. A menedékház teraszán a miniszter fiatal sajtósa fogadott – vagy nem. Azaz közölte, hogy nem mehetünk be. Eközben egy tapasztalt, mindig segítőkész és kedves diplomata, akit ezúttal kibillentettek megszokott szerepéből, a helyszín előkészítésével foglalatoskodott. Mi addig egy másik panzióban, tea mellett vártunk. Arra gondoltunk, a tea mellé egy szelet zsíros kenyér is jólesne, és kaptunk is, húsz lejért. Ez azért már meglehetősen meredek ár egy szelet kenyérért, még akkor is, ha a Madarasi-Hargitán vagyunk.

Visszatérve a menedékházhoz, a meghirdetett időpontban azt a tájékoztatást kaptuk, hogy az egyeztetés még tart, várnunk kell. Hűvös volt, de vártunk. Később bemehettünk az előtérbe, ahol arra kértek, ne beszéljünk hangosan. Végül közel egyórás késéssel elkezdődött a sajtótájékoztató.

A helyszínválasztásnak persze jelképes jelentése is volt. Az indoklás szerint „a Madarasi-Hargita a magyarság egyik fontos szimbolikus helye, Magyarországról is sokan jártak ott, sokakban kedves emléket idéz, és szép a háttér”. Kár, hogy a sűrű köd miatt a csúcsra nem lehetett felmenni, és a menedékház oldala kopottas barna, de legalább a szimbolika megmaradt.

A sajtótájékoztató korrekt volt, de konkrétumokból kevesebbet kaptunk, mint amennyit reméltünk. Meg lehetett érteni, hogy a különböző támogatások megmaradnak, de kevesebb pénz jut majd rájuk, azt viszont nem tudtuk meg, mennyivel csökkennek a keretek. A korábbi támogatási rendszer átvilágításának állásáról sem hangzott el érdemi állítás. Az új magyar kormány és az RMDSZ közötti párbeszéd helyzetét firtató kérdésre a miniszter először kérdéssel válaszolt: Ki mondta, hogy akadozik a párbeszéd? Később kifejtette álláspontját, de továbbra is maradtak kérdőjelek. A megelőző napokban találkozott Kelemen Hunorral, az RMDSZ elnökével, erről azonban egyikük sem számolt be – a közösségi médiában sem, a találkozón készült fotókat az Erdélyi Református Egyházkerület Facebook-oldalán láthattuk. Ami óhatatlanul felveti a kérdést: miért olyan nehéz nyíltan vállalni a párbeszédet?

A látogatás fogadtatása Magyarországon és Erdélyben egyaránt vegyes volt. Voltak, akik üdvözölték Tarr Zoltán érkezését, mások bírálták, és olyanok is akadtak, akik azt kívánták, ne jöjjön többé Székelyföldre. A közösségi médiás kommentek hangneme jól mutatja, mennyire felfokozott a közhangulat, és milyen gyorsan válhat egy látogatás is a politikai szembenállás újabb ürügyévé. Különös közben azt hallani, hogy párbeszédre van szükség, miközben a Magyar Országgyűlésben is gyakran inkább a cirkusz, mint az érdemi vita kerül előtérbe. Hogyan várhatjuk el, hogy a politikai táborok, a magyarországi és az erdélyi magyarok türelemmel forduljanak egymás felé, ha a közélet legmagasabb szintjein sem mindig sikerül emberi hangot megütni?

Meglátásom szerint a párbeszéd azt jelenti, hogy képesek vagyunk meghallgatni egymást, világosan beszélni a nézetkülönbségekről, és nem tekintjük eleve ellenségnek azt, aki másként gondolkodik. Ehhez őszinte tájékoztatásra, vállalt felelősségre és kölcsönös tiszteletre van szükség. Az összetartozás nem merülhet ki jelképekben. Bizalom nélkül a közös múlt is könnyen viták forrásává válik, a közös jövő pedig üres ígéret marad. A megbékélés apró gesztusokkal kezdődik, talán azzal, hogy beengedjük egymást az ajtón, időt szánunk egymásra, és nem büntetjük a másikat azért, mert kérdez vagy másként gondolkodik. Ha egy szelet zsíros kenyér húsz lejbe kerül, azon magunkban bosszankodunk, de ha a bizalom és a tisztelet válik megfizethetetlenül drágává, annak az egész közösség látja kárát.