A minap azt mondta nekem egy kedves ismerős, hogy az ideje 95 százalékának nem ő az ura, nem azt teszi, amihez kedve lenne, hanem amit kell. Évek óta már. Így alakult – tárta szét a kezét. Cirkuszi mutatványosként zsonglőrködik a munkahelyi tennivalók, a háztartás gondja-baja, a gyermekei különböző programjai és idős szülei szükségletei között. Bűntudata van, ha egy héten egyszer-kétszer elmegy edzésre, hiszen otthon mindig annyi a teendő.
Nemtől függetlenül előfordulhat velünk, hogy az évek, évtizedek alatt elfogyunk. Kikopunk a saját életünkből, elfelejtjük, kik vagyunk és mit szeretünk, hagyjuk, hogy mások mondják meg, mi nekünk a fontos és helyes, hogyan kell élnünk. Így lesz bűn egy barátokkal töltött este, ne adj’ isten, hétvége, kirándulás. Így lesz baj, ha félrevonulunk egy könyvet elolvasni, vagy énekkari próbára, tánckörre, focizni kívánunk a másik nélkül elmenni.
Vannak olyan, jellemzően bizonytalan emberek, akik azt hiszik, az a szeretet, ha mindent elárasztanak. Vízként folynak be a legapróbb repedésekbe is, és személyük elleni támadásnak vesznek minden nélkülük élvezett programot vagy különvéleményt. Jellemzően sem a közeli családtagjainkat, sem a barátainkat nem kedvelik, pikírt megjegyzéseket tesznek az életmódjukra, értékrendjükre, stílusukra, kutyájukra, macskájukra. Mindent elkövetnek, hogy leválasszanak minket a nyájról, hiszen minél teljesebb az izoláció, annál nagyobb a hatalmuk, teljesebb a birtoklás, elsöprőbb a kisajátítás. Jellemzően a manipuláció és az érzelmi zsarolás mesterei. Játszmák nélkül el sem tudják képzelni az életet. A cél az, hogy ne legyen tőlük független örömforrásunk. Ha szerencsétlenségünkre ilyen partnerrel élünk együtt, már gyomorideggel megyünk énekkari próbára, hiába érezzük ott nagyon jól magunkat. Aztán a legtöbben már nem is megyünk egyáltalán, jobb a békesség.
Semmilyen együttélési forma nem működhet kompromisszumok nélkül, de vigyázzunk, hogy meddig megyünk el, vagy meddig engedjük a másikat elmenni. Az énidő nem luxus, hanem alapvető szükséglete minden felnőtt, gondolkodó lénynek. Ezt mi magunk is tartsuk szem előtt, amikor legközelebb azért duzzognánk, mert a társunk már megint a saját útját járná. A kimenők kellenek ahhoz, hogy értékelhessük azt, ami otthon vár. Adjunk teret, hogy hiányozhassunk és hiányozhasson a másik. Mindenkinek jár néhány óra, ami csak az övé, amit úgy tölthet el, ahogy neki jó. Egy jó kapcsolatban nem sérül a szabadságunk, egy valódi társ repülni segít, nem visszametszi a szárnyakat.
A szakmai és magánéletünk működtetése néha nem egyszerű feladat, még akkor sem, ha társunk örül ártatlan örömeinknek, támogat, nem pedig megbüntet érte. A kapcsolatnak is kell néha egy kis vérfrissítés, hogy ne szürküljön be. Töltsünk együtt, szigorúan kettesben némi minőségi időt. Kellessük magunkat, udvaroljunk egymásnak egy kicsit. Bokros teendőink végzése közben se felejtsük el, hogy nincs is jobb egy-egy lusta délutánnál. Bekuckózni, odabújni, filmmaratont tartani, közben pizzát majszolgatni. Nagyokat kacagni, visszafiatalodni, telefont kikapcsolni. Elengedni pár órára minden elvárást, minden sürgető határidőt, nyomasztó teendőt, megoldandó feladatot. Ha hagyjuk, a világ cibál minket. A mi felelősségünk meghúzni azokat a határokat, amelyek megakadályozzák ezt, senki nem fogja helyettünk megtenni.