Pár évvel ezelőtt egy írországi kisvárosban összefogtak a szülők, és elhatározták, hogy középiskolás korukig nem vesznek mobiltelefont gyermekeiknek. Az akkor mintegy húszezres városban megelégelték a sok negatív hatást (stressz, kevés szabadban töltött idő, zaklatás, felnőtt-tartalmak idő előtti fogyasztása stb.), és bevezették, hogy sem otthon, sem az iskolában nem használhatják az eszközt. Az egységes döntés a gyermekek lázadását is hamar kioltotta. Greystones, majd a szomszédos Delgany tanárai, helyi vezetők és a szülők azóta megalkottak egy „okoseszközök nélküli kódexet”, amelynek betartásában mindannyian együttműködnek.

Lám, lám, a felnőtt-társadalom látszatmegoldásokba és a fiatalok leszólásába, hibáztatásába, kritizálásába, a „bezzegazénidőmben” szólamok hangoztatásába fektetett energiáit lehet hasznosabbra is fordítani, és védőhálót kiépíteni ott, ahol tényleg nagy a baj. Ahol valóban veszélyben vannak a gyermekek. Mert, kedves olvasó, az iskolai bántalmazás, a bullying létezik. És sokkal súlyosabb a probléma, mint gondolnák. Pontos adatokat arról nem tudok, hogy a jelenhez képest régebb mennyire volt elterjedt (hogy volt, az biztos, sokan átélték, művelték, könyvek, filmek sokaságában jelenik meg a téma), de az tény, hogy mostanában nem ér véget azzal, hogy a gyermek hazamegy az iskolából. Mert a szekálás, a kínzás folytatódik – online térben. Egykor „csak” egy osztály, egy kisebb közösség agressziója és közönye tartott tartósan kétségbeesésben és félelemben egy gyermeket – ma az egész világ szórakozhat rajta, ha „kedves” osztálytársai egy mémet, egy megbuherált kisvideót osztanak meg a világhálón róla.

A felnőttek többnyire ezt nem látják, és annyira nem is fáj a fejük, legfeljebb, ha a saját gyermekük válik célponttá. Ráadásul ők maguk adnak teret és eszközt a gyermek kezébe, miközben legtöbbször fogalmuk sincs, hogy mi mindenre használják azt. Ismerek szülőt, aki próbál tudatos lenni, és ötödik osztály előtt nem szándékozik okostelefont adni a gyermek kezébe. Ám egyre nehezebb kitartania a döntés mellett, mert az osztályban már mindenkinek van. Lassan be kell állnia a sorba, ha nem akarja, hogy a gyermeke kimaradjon, vagy épp ezért kezdjék cikizni a társai. Ördögi kör. Az, mert a pedagógusok zöme is „felült a vonatra”, és van szülői WhatsApp- meg Messenger-csoport, osztálycsoport (ahol kis túlzással a 24 órából 24-ben pattognak az üzenetek, egy részük lehet fontos, a többi általában kevésbé), a legtöbb helyen pedig osztálytársaknak külön, „felnőttmentes” csoportjuk is van. Sőt, a klikkeknek is lehet. Na, ez az a terep, ahol délután, este, éjjel és reggel szabadon zajlik az élet, és kontroll nélkül lehet beszólni, fenyegetni, mémet gyártani, kizárni, visszavenni stb. bárkit. Vegyük komolyan: ebben a felállásban a bántalmazott gyermeknek nincs, ismétlem, nincs egyetlenegy nyugodt félórája sem a napból, amikor elfeledkezhetne a zaklatóiról, esetleg befoltozhatná a páncélját az – ideális esetben – támogató családi körben, egy kedvenc tevékenység közben. Mert a telefon jelez: új üzenet érkezett. Ha nem is olvassa el, de szorong, hogy mi történik a háta mögött, az online térben…

Közben a tanulmányokból már hegyet lehetne építeni, amelyek bizonyítják, hogy a digitális eszközök és a közösségi média milyen károsak a gyermekek testi, lelki és mentális egészségére. Remélem, hogy egyre több felnőtt látja, hogy a szinte állandó stressz, szorongás, aggodalom és félelem mit tehet egy fejlődésben lévő, önmagát megvédeni nem tudó gyermekkel.
Noha vannak már országok, ahol korlátozzák vagy korlátozni készülnek a gyermekek közösségimédia-használatát, nem feltétlenül kell erre várni, nyitott a pálya az alulról jövő kezdeményezések előtt. Lásd az ír példát, ahol a gyermekek azóta többet játszanak a szabadban, kevésbé stresszesek, sokkal inkább jelen vannak az offline valóságban. És sikerül a „sötét zóna”, a közösségi média veszélyei elől megóvni őket addig, amíg már van annyi énerejük, tudásuk, hogy jobban meg tudják védeni magukat.
Mert a telefon várhat. A gyermekek egészségéért, biztonságáért, kibontakozásáért viszont itt és most, mi, felnőttek vagyunk felelősek.