Egy másik városban, másik országban történt. A kocsma előtt pihenték ki fáradalmaikat a munkások, kortyolgatták a langymeleg sörüket, elbeszélték a napi teendőket, szívták a szuvas fogaikat, miközben kicsit hurrogtak a főnökre, és szűrő nélkül cuppogtatták a cigarettát. Mikor este lett, mindenki elment haza, újra erőt nyerni, hogy következő nap is gyarapítani tudják békés és mindenek mellett szerető országukat. A szerencsésebb feleségek ekkorra váltásba mentek, vagy már nem kellett a mámorosság miatt elviselniük azt, amit a test még meg tud tenni egy másikkal. Reggel a nap úgyis felkel, aztán örökké a disznó se ugyanazt a likat túrja – jegyezték meg kicsit avas szájízzel, elvigyorodva. Micsoda idők voltak azok, fiam! – mondták az öregek, s a subát a fejükbe húzva egy villa szénát rávetettek a hídlásra, úgy felejtés gyanánt. Ez nem munka, ami most van, régebb tudták, minek s kinek hol a helye – már ha ezt el lehetett akkor könnyebben dönteni. Aki nem itta bátorra magát, félt. Aki bátorra itta magát, már nem volt rá ideje. A kukoricafosztások ideje lejárt, bálokat már csak a városoktól távolabb eső községekben és falvakban tartanak, persze a kivétel sok mindent erősít, főleg, ha politikai allűrök mentén egészítjük ki a számadatokat, csak hogy valamilyen ember elé való eredmény szülessen. A szomszédaink mindemellett boldogak. Boldogan emlékeznek minden ügyes-bajos dolgukra, hogy mi volt az első könyv, amit ajándékba kaptak, hogyan vágták el legelőször egy tyúk torkát, és abból milyen finom leves lett. Örülnek, mikor arról beszélhetnek, hogy hány zsebkendőjük volt, hogy törökarany-mandzsettagombot kaptak a kicsengetésükre, hogy tata testvérét elvitte a fekete kocsi, mert beleszántotta egy rendőr tetemét a földbe, hogy a fogukra tapadt a marmaládé, és hogy baltával vágták a pityókacukrot, olyan kemény volt. Csak a szépre emlékeznek. A múlt időnek gondoskodó ecsetje van, valahogy megszépíti a traumákat. Mikor visszaemlékeznek, egy körülírhatatlan hatalom formálja át az emlékképeket: a hajnali sorban állva szunyókáló bácsikák, a mindig pontosan kimért fejadagok, amik közel sem voltak elegek egy napra, a savanyú barna kenyér, a nincs pénz fagyira, a fiók aljában dugdosott István, a király, a minden tankönyv elején pózoló Mona Lisa-vigyorú pasas, a pléhtányérral befogott focimeccs mára nosztalgikus színesszürke-felhők halmaza. A jelen korukat legtöbben megvetik. A kiskapuk és a lehetőségek legalább akkora börtönt jelentenek, mint egy 3 × 2-es zárka, minek a fele egy priccs. A lehetőségek közti döntés pedig leginkább úgy lehetséges, hogy sehogy. A szomszédok ugyanis nem akarnak dönteni. És ezt a többi szomszédra, a politikai rendszerre, a gazdaságra és a nincspénzfagyira kenik. Elbűvölő viszont, ahogy esendőek, ahogy próbálkoznak kijavítani önmagukat, még a mentegetőzés is, mert mind hihetetlenül emberi, az összes kis hamissággal együtt, ami még tegnap baromság volt, de holnap már egy ország mottója lesz. Lesz majd idő, mikor erre szépként és jóként gondolnak. Bizonyára. Vagy olyan marad, mint az autonómia, hogy kilyukasztják a zászlórudak, de senki nem tudja, hogy hol szökik el a levegő? 
(Nincs pénz fagyira – a kifejezés Bódi Attila Lázadni veletek akartam című regényéből származik.)