„Tizenhárom fodor van a szoknyámon, / Azt gondoltam, férjhez megyek a nyáron, / De látom én már, nem lesz semmi belőle, / Tizenkettőt levágatok belőle.” Ez a népdal jutott eszembe, amikor rátekintettem a naptárra. Tudom, a mai nem egy olyan nap, amelyen okunk volna, vagy illene énekelni, hiszen az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése után ezen a dátumon végezték ki Aradon a tizenhárom magyar honvédtisztet. Ezért is jutott eszembe a népdal. A honvédtisztek nem férjhez menni készültek, se nem házasodni, mert legtöbbjük már nős volt és édesapa. Ők bizonyára a hétköznapokban a családjukért, a forradalomban a hazáért harcoltak. Sajnos szomorú véget ért életük. Nem a szoknya fodrainak sorsára jutottak, számukra golyó és kötél által kopogott a halál.
Ma, amikor ugyancsak nem élünk békés időket, gyakran elgondolkodom, mi fiatalok tudnánk-e olyan hűségesek lenni a hazához, mint elődeink bármelyik harc idején. Számos esetben látni, hogy családi konfliktusok, házassági válságok, közösségi viták idején nem harcolunk a jogos igazunkért. (Habár a „harcok” előtt érdemes mérlegelni, hogy az igazunkat szeretjük-e jobban vagy a másikat, legyen az férj, feleség, közösség stb.) Menekülünk a konfliktusok, a tisztázó beszélgetések és a szükséges asztalra csapás elől, ugyancsak elhúzzuk a csíkot a jellemet edző nehéz helyzetekből, és a könnyebb utat választjuk. Lásd a talpraesett, jó képességű és biztos anyagi háttérrel rendelkező fiatalt, aki tanulmányai befejeztével új otthonaként valamelyik nyugati országot választja, azt a fiatal nőt, aki a gyermekáldás helyett a mindent elsöprő karriert helyezi előtérbe, azt a férfit, aki a családalapítás helyett a züllött baráti társaságot irányítja. Az említettek csak a hétköznapi meneküléseinket tükrözik, de nem tudjuk, miként viselkednénk hazánk frontjain. Vajon tudnánk-e hagyni a családot, feleséget, a kényelmet, az okostévét, az edzőtermet azért, hogy megvédjük a talpalatnyi földünket? Lehet, hogy a részleges mozgósítás elől menekülő oroszokhoz hasonlóan cselekednénk. Ki tudja!?
Mostanában már-már túlcsépeltté vált a mondás, miszerint: „A nehéz idők erős embereket alkotnak. Az erős emberek jó időket hoznak el. A jó idők gyenge embereket alkotnak. A gyenge emberek nehéz időket hoznak el”, ennek ellenére mégis időszerű és megfontolandó üzenetet hordoz. Többször elgondolkodtam, hogy a felsoroltak melyik szakaszában lehetünk. Akárhogy nézem, minket most faragnak a nehéz idők. Kérdés csupán, hogy lesznek erős emberek, utódaink, akik jó időket teremtenek, vagy ha lesznek is erős emberek, nem törik-e meg a folyamatot azzal, hogy még magukhoz sem lesznek hűségesek, kitartók, és a jó időkben, jó helyeken elgyengülnek. Véleményem szerint a tizenhármak emléknapja és a más hasonló napok főként arra valók, hogy egy kicsit szembenézzünk a múltunkkal, jelenünkkel és jövőnkkel. A közösségek untatása hosszas, unalmas (kampány)beszédekkel és hiteltelen koszorúzásokkal elhanyagolható. Hőseink bizonyára örülnének, ha emléknapjukon békében nyugodhatnának, és nem használnák ki őket politikai előnyök megszerzésére.