borús égbolt
enyhe eső
enyhe havazás
Úrnapi körmenet Székelyudvarhelyen
Hívők százai imádkoztak együtt és vettek részt tegnap, úrnapján a Székelyudvarhelyi Főesperesi Kerület 352. búcsúünnepén a körmeneten. A szentmise ünnepi szónoka a lövétei születésű, a magyarországi Csornai Premontrei Apátság szerzetese, Ft. Fazakas Zoltán Márton atya volt.
[caption id="attachment_29766" align="aligncenter" width="1000"]
Ünnepi körmenetben vitték az oltáriszentséget Fotó: Csedő Attila[/caption]
Szemerkélő esőben, délelőtt 10 órakor már álltak a búcsúfiát kínáló sátrak, a virágokkal díszített szabadtéri oltárok a városközpontban. Egymás után érkeztek a Márton Áron téren felállított, zöldágakkal díszített főoltár elé a helyi és környékbeli településekről keresztaljákba rendeződött zarándokok, hogy együtt imádkozzanak és vegyenek részt az utolsó vacsorára való emlékezés főünnepén.
Az úrnapi liturgián résztvevőket és az egyházi főméltóságokat a Szent Miklós római katolikus templom főesperes-plébánosa, Ft. Mátyás Károly szentszéki tanácsos köszöntötte. Beszédében részletesen ismertette az Úr Testének és Vérének szentelt főünnep történelmét, amely a 17. századig nyúlik vissza. Az első úrnapi búcsút Székelyudvarhelyen 1662-ben, a Jézus-kápolnánál tartották. A kis kápolna egészen a 18. század végéig volt helyszíne a búcsúnak, onnan indult az oltáriszentséget a város főutcáin végighordozó körmenet. A helyszín 1780-ban változott, amikor a korabeli feljegyzések szerint több mint 5000 hívő vett részt a Szent Miklós-hegyen álló plébániatemplomnál tartott szentmisén. A krónika szerint a búcsú mai színterén, a Márton Áron téren első ízben 1800-ban állították fel a főoltárt az udvarhelyi kisiparosok. A kommunizmus éveiben tiltott volt az egyházi ünnep, ám ennek ellenére a temetőben megtartották a szentmisét.
– Szeretnénk ma is tanúságot tenni a világ színe előtt a mi hitünkről, Jézus Krisztus legnagyobb kincséről, az eucharisztiáról – mondta a zarándokoknak szóló üdvözletében a szent áldozatot bemutató Nm. és Ft. Tamás József püspök.
Ft. Fazakas Zoltán Márton premontrei apát ünnepi beszédében kifejtette:
– Hitünkkel erősen hisszük, hogy Isten hagyatéka, Krisztus hagyatéka a miénk. Mindannyian ismerjük e világ hatalmasainak impozáns hagyatékát. Elég, ha csak a piramisokat, a mauzóleumokat, az emlékműveket, a palotákat, arannyal, ezüsttel ékesítve nézzük és csodáljuk.
Mint mondta, az örökösök arra törekszenek, hogy minél több ember lássa, hogy hatása alá kerüljön.
– Jézus hagyatéka egészen más – hangsúlyozta. – Az arany és ezüst helyett kenyeret és bort találunk. Az ég magassága felé törő emlékmű helyett az egyszerű emberről való gondoskodás és szeretet az, ami osztályrészünk lesz e hagyatékkal. Az emlékmű helyett az emberhez lehajló Isten az osztályrészünk, amelyen mindannyian osztozunk – fogalmazott ünnepi beszédében a premontrei szerzetes, aki a keresztényi hitben való megmaradást és az egymás iránti keresztényi szeretet, az Istenbe vetett hit megtartását hirdette, és az utolsó vacsora szimbolikus, máig érvényes üzenetéről is szólt.
Hallgatóságát arra buzdította: „Nem kell visszarévednünk a múltba, a történet újra jelenvalóvá válik: minden egyes napon a legkisebb templomban és a legnagyobb székesegyházban, a legműveltebb és a legegyszerűbb találkozhat Istennel.” Hozzáfűzte: „Ma itt, velem és veled történik meg a kenyértörés gesztusa”.
A szónok arra figyelmeztetett: rajtunk múlik, hogy mit adunk örökségbe a jövő nemzedéknek, „csak fényes, hatalmas emlékhegyeket, vagy pedig még akár a lábmosásra lehajló irgalmas Isten példáját is”.
Zárszavában arra emlékeztette az egybegyűlteket: az Irgalmasság évében vagyunk, és élni kell a jó útra való visszatérés, az újjászületés előttünk álló nagy lehetőségével.
– Ne halogassuk, és ne hitegessük magunkat. Emberi szóval mondhatjuk: a Te arcodat keresem, Uram. Sokszor nehéz meglátni a felmutatott ostyában, a monstrancia aranyozott tartójában, a tömjénfüst mögött meglátni az Úr arcát. De ott van. Megláthatjuk, hiszen itt hagyta magát nekünk. Lakhat közöttünk, Istent tisztelve, egymást szeretve. Őseink ezt nagyon röviden fogalmazták. Az én szülőfalum templomi zászlajára azt hímezték fel egykor az asszonyok: Istennek dicsőség, egymásnak segítség. E kettő pontosan elég az üdvösségre – ezzel az üzenettel zárta ünnepi beszédét Ft. Fazakas Zoltán Márton.
A szentmise után a zarándokok körmenetben járták be a város főterét, és a négy égtáj irányában elhelyezett stációknál együtt imádkoztak. A búcsús körmenetet hagyományosan a zetelaki keresztalja vezette. A Székelyudvarhelyi Főesperesi Kerület 352. búcsúünnepe hálaadással és eucharisztikus áldással zárult.
Lázár Emese
Ünnepi körmenetben vitték az oltáriszentséget Fotó: Csedő Attila[/caption]
Szemerkélő esőben, délelőtt 10 órakor már álltak a búcsúfiát kínáló sátrak, a virágokkal díszített szabadtéri oltárok a városközpontban. Egymás után érkeztek a Márton Áron téren felállított, zöldágakkal díszített főoltár elé a helyi és környékbeli településekről keresztaljákba rendeződött zarándokok, hogy együtt imádkozzanak és vegyenek részt az utolsó vacsorára való emlékezés főünnepén.
Az úrnapi liturgián résztvevőket és az egyházi főméltóságokat a Szent Miklós római katolikus templom főesperes-plébánosa, Ft. Mátyás Károly szentszéki tanácsos köszöntötte. Beszédében részletesen ismertette az Úr Testének és Vérének szentelt főünnep történelmét, amely a 17. századig nyúlik vissza. Az első úrnapi búcsút Székelyudvarhelyen 1662-ben, a Jézus-kápolnánál tartották. A kis kápolna egészen a 18. század végéig volt helyszíne a búcsúnak, onnan indult az oltáriszentséget a város főutcáin végighordozó körmenet. A helyszín 1780-ban változott, amikor a korabeli feljegyzések szerint több mint 5000 hívő vett részt a Szent Miklós-hegyen álló plébániatemplomnál tartott szentmisén. A krónika szerint a búcsú mai színterén, a Márton Áron téren első ízben 1800-ban állították fel a főoltárt az udvarhelyi kisiparosok. A kommunizmus éveiben tiltott volt az egyházi ünnep, ám ennek ellenére a temetőben megtartották a szentmisét.
– Szeretnénk ma is tanúságot tenni a világ színe előtt a mi hitünkről, Jézus Krisztus legnagyobb kincséről, az eucharisztiáról – mondta a zarándokoknak szóló üdvözletében a szent áldozatot bemutató Nm. és Ft. Tamás József püspök.
Ft. Fazakas Zoltán Márton premontrei apát ünnepi beszédében kifejtette:
– Hitünkkel erősen hisszük, hogy Isten hagyatéka, Krisztus hagyatéka a miénk. Mindannyian ismerjük e világ hatalmasainak impozáns hagyatékát. Elég, ha csak a piramisokat, a mauzóleumokat, az emlékműveket, a palotákat, arannyal, ezüsttel ékesítve nézzük és csodáljuk.
Mint mondta, az örökösök arra törekszenek, hogy minél több ember lássa, hogy hatása alá kerüljön.
– Jézus hagyatéka egészen más – hangsúlyozta. – Az arany és ezüst helyett kenyeret és bort találunk. Az ég magassága felé törő emlékmű helyett az egyszerű emberről való gondoskodás és szeretet az, ami osztályrészünk lesz e hagyatékkal. Az emlékmű helyett az emberhez lehajló Isten az osztályrészünk, amelyen mindannyian osztozunk – fogalmazott ünnepi beszédében a premontrei szerzetes, aki a keresztényi hitben való megmaradást és az egymás iránti keresztényi szeretet, az Istenbe vetett hit megtartását hirdette, és az utolsó vacsora szimbolikus, máig érvényes üzenetéről is szólt.
Hallgatóságát arra buzdította: „Nem kell visszarévednünk a múltba, a történet újra jelenvalóvá válik: minden egyes napon a legkisebb templomban és a legnagyobb székesegyházban, a legműveltebb és a legegyszerűbb találkozhat Istennel.” Hozzáfűzte: „Ma itt, velem és veled történik meg a kenyértörés gesztusa”.
A szónok arra figyelmeztetett: rajtunk múlik, hogy mit adunk örökségbe a jövő nemzedéknek, „csak fényes, hatalmas emlékhegyeket, vagy pedig még akár a lábmosásra lehajló irgalmas Isten példáját is”.
Zárszavában arra emlékeztette az egybegyűlteket: az Irgalmasság évében vagyunk, és élni kell a jó útra való visszatérés, az újjászületés előttünk álló nagy lehetőségével.
– Ne halogassuk, és ne hitegessük magunkat. Emberi szóval mondhatjuk: a Te arcodat keresem, Uram. Sokszor nehéz meglátni a felmutatott ostyában, a monstrancia aranyozott tartójában, a tömjénfüst mögött meglátni az Úr arcát. De ott van. Megláthatjuk, hiszen itt hagyta magát nekünk. Lakhat közöttünk, Istent tisztelve, egymást szeretve. Őseink ezt nagyon röviden fogalmazták. Az én szülőfalum templomi zászlajára azt hímezték fel egykor az asszonyok: Istennek dicsőség, egymásnak segítség. E kettő pontosan elég az üdvösségre – ezzel az üzenettel zárta ünnepi beszédét Ft. Fazakas Zoltán Márton.
A szentmise után a zarándokok körmenetben járták be a város főterét, és a négy égtáj irányában elhelyezett stációknál együtt imádkoztak. A búcsús körmenetet hagyományosan a zetelaki keresztalja vezette. A Székelyudvarhelyi Főesperesi Kerület 352. búcsúünnepe hálaadással és eucharisztikus áldással zárult.
Lázár Emese
.jpg)
