László Albert Színes álmok című kiállításának anyaga a koronavírus-járvány idején jött létre. A székelyudvarhelyi művelődési ház koncerttermében kiállított 32 képből 31 a bezártság idején keletkezett. Az alkotó a megnyitó előtti rövid beszélgetésünk során elmondta, hogy 2019 nyarán visszavonultak feleségével Nógrád megyében levő hétvégi házukba, ahol megfelelő volt a környezet az alkotáshoz. A nyugalom, a táj szépsége, a járvány miatti szorongás előhozta belőle az évtizedekkel korábban megszerzett tudást. Ott folytatta, onnan, de úgy, mintha abba sem hagyta volna. Az 1956-os születésű László Albert Székelyudvarhelyen gyermekeskedett, de felmenői révén Nagykadácshoz is kötődik. A művészetek iránti érzékenysége viszonylag korán megmutatkozott, kiemelkedő rajzkészségére figyeltek fel a környezetében. Fiatalemberként Szentegyházán vállalt munkát, ahol az üzemi kantin vezetője volt. A képzőművészet alapismereteit Zsigmond Mártontól tanulhatta meg. Mivel nem végzett képzőművészeti középiskolát, néhány sikertelen próbálkozás után lemondott arról, hogy Kolozsvárott képezze magát a főiskolán, egy olyan időszakban – a hetvenes évek közepén-végén –, amikor egyre inkább beszűkültek a lehetőségek. Családi okok miatt 1994-ben telepedett át Magyarországra, Budapesten telepedett le, ahol élelmiszer-mérnök oklevelet szerzett, és ebben az új szakmában helyezkedett el, amelyben 2009-ig tevékenykedett. Az akkori gazdasági válság azonban csődbe juttatta az üzemet, amelyben dolgozott. Özvegyen maradt, és ráadásul ismét váltani kényszerült. Bekerült az önkormányzatok világába, szociális előadói munkát végzett. Első kiállítását Budapesten, a XII. Kerületi Önkormányzat által fenntartott Barabás-villában tartotta, amely után azonnal elhatározta, hogy a bemutatkozás következő állomása Székelyudvarhely lesz. – Egyrészt azért, mert itt tanultam meg járni, kisgyermekkoromban a Szentimre utcában laktunk, illetve azért is, mert sok rokonom és barátom él itt, ugyancsak innen valók az első alapélmények, amelyek meghatározták az eszmélésemet – mondta. Ezek alapján egyáltalán nem volt meglepő, hogy a részt vevő közönség igen népes volt, Szentegyházáról is jöttek szép számban, a Nyikómentéről úgyszintén. Megnyitóbeszédében Kovács Árpád művészettörténész többször is elmondta, ismételgette László Albert, a festő nevét, hogy szokják az emberek. A régi jó barát, ismerős, rokon valóban visszatért a székely anyavárosba, de magával hozta a képzőművész László Albertet is. Ezt most már sokan tudják a székely anyavárosban és Szentegyházán. A covid hozadéka a 31 kép – az új vízió –, a 32. pedig mementó: négy évtizeddel ezelőtt keletkezett. Mintha attól a pillanattól folytatná, jó kedvvel, áldott alkotókészséggel és fiatalos lendülettel. Ezt a régi képet is kiállította. „A színek világa kitölti az érzéseimet – vallja –, a művészi megjelenítés szenzációja borul rám, és én alázatosan rakom fel a vászonra az érzéseimet, rakom fel a színeket, szembeállítva egymással például a kéket a sárgával. Munkáim erős színvilága nem öncélú, azt gondolom, hogy a vizuális hatást, amit szeretnék elérni a rám jellemző módon, úgy sikerülhet, ha szakmaiságomtól vezetve, de sajátosan használva a színeket, élénk atmoszférát teremtve hozom létre a munkákat.” Elköltözött ugyan László Albert a szűkebb pátriából, de nem lett idegenné. Befogadta Pest és Buda, a pannóniai táj, a képeken és a lelkében is „otthon” van, (poszt)impresszionisztikus modorban tükröződik vissza a Balaton. A látótérből azonban nem hullt ki a nagykadácsi templom tornya sem. Amikor megkérdezték tőle, hogy tulajdonképpen kit ábrázol a Julika kenyere című képe, mire és kire emlékezteti, hogy mikor látott utoljára kenyérsütést, szerényen megjegyezte, hogy „otthon nekünk is van kemencénk”.

Simó Márton