Az idősebbek még ma is úgy tartják, hogy a disznóvágás egy igazi ünnep. Székelyföld-szerte az volt szokásban, hogy a családok már az adventi időszakban vágtak egyet, aztán egy másikat valamikor farsang idején. Ha úgy adódott. Egyet azonban mindenképp. A zsűri torka sem maradt szárazon                                                                                                  Fotó: Jakab Emil Az időzítés azonban attól is függött, hogy az előző év elején mekkora süldőt vagy malacot vásároltak, illetve hagytak meg felnevelésre. Mód is kellett. És előrelátás, hiszen több hónapra való táplálékot készítettek elő ilyenkor a hagyományos konzerválási eljárásokkal. Nyilvánvaló, hogy a család mérete is befolyásolta a disznóra való igényt, hiszen egyrészt komoly tartalékot jelentett, másrészt pedig a kóstolóvitel szokása pótolta a mélyhűtőket: a téli időszakban a szomszédság, a rokonság gyakran jutott hozzá a friss „kőccséghez”. Ilyen megvilágításban elmondható, hogy egyiket – leszámítva a sonkát, a szalonnát, a csontokat – közös erővel viszonylag rövid idő alatt elfogyasztotta a rokoni és az ismerősi kör karácsony és újév környékén, a másik pedig felkerült a hiúba, sóba, meg a bödönökbe. A füstölt szalonnát csak akkor szabadott elővenni, amikor a kakukk megszólalt – június elején. Minden háziasszonynak erőpróba, megmutatkozási lehetőség is volt ugyanakkor, hiszen néhányadmagával vezényelte le azokat a műveleteket, amelyek a feldarabolást követték. Amikor a hentes és segítői beadták a házba a szétbontott sertés részeit, akkor a többi már a fehérnépek dolga volt. A rendszerváltást követően, ahogy kialakultak vidékünkön is a nagy üzletláncok, ahogy elterjedt a modern fogyasztási kultúra, kissé visszaszorult a háztáji sertéshízlalás és -feldolgozás szokása. Most, amikor mindent lehet kapni, csak pénz legyen, mintha nem lenne annyira fontos ez a fajta előrelátás és tervezés. Mintha az étrend, a táplálkozási kultúra is változásokat szenvedett volna. Sokkal többször kerül asztalunkra távoli országokból származó gyümölcs, édesség és hús is. Sok híve, kedvelője van a mirelit és a mélyfagyasztott alapanyagokból előállított étkeknek. Nyilvánvaló, hogy az éttermek, a tömegétkeztető vállalkozások is ezt kedvelik. Túl ezeken a látszólag praktikus törvényszerűségeken azonban mi, székelyek ragaszkodunk még ilyen téren is a felhalmozott tudáshoz. Egyfajta kihívásként fogjuk fel és értelmezzük a disznó, a sertés húsának feldolgozásához kapcsolódó hagyományainkat. S ha magunktól mégsem tennénk, ha ellustulnánk, akkor itt vannak ezek a községi disznóvágások, amilyent Farkaslakán tartottak szombaton. Ha elmegyünk, főleg, ha részt is veszünk, akár versenyzőként, akár egyszerű szemlélőként vagy „potyázó” fogyasztóként, biztos, hogy nem maradunk aznap egyedül. Étlen sem. És láttunk, hallunk, tapasztalunk is pár dolgot. Hivatalosan Farkaslaki Disznótoros Farsang a neve – sorrendben ez volt a hatodik a Gordon alatti községben –, amely arról szól, hogy barátságos versengés formájában a benevező csapatok egy-egy tisztességes sertéspéldányon bemutatják a teljes folyamatot, amely a leöléstől, a perzselésen, majd a feldolgozáson át zajlik. A csúcspont pedig a torozás maga, a lehetőség, hogy a verseny szereplői és a vendégek, meg a „csak úgy betérők” végigkóstolhatják a végtermékeket. A „kőccséget”. Nyilván a bőrrel, a farokkal és a füllel kezdődik. Aztán a lecsi-pecsi – azaz a torokpecsenye – következik, a kolbász, az orja- vagy korhelyleves. Farkaslakán ennyi versenyszám volt. A véres-májast kihagyják. De közben „keletkeznek” mellékdíjat, amelyeket a sajátos helyzet követel. Viszont üdvözlendő, hogy díjat érdemel ki mindig az arculat is, amely maga a konyha, a műhely, ahol a munka java zajlik és a „szobabelső”, az igényesen terített asztal, amely köré az éhes vendégsereget leültetik. Ebben az évben nyolc sertést vágtak – természetesen állategészségügyileg ellenőrzött, ismert környezetből származó példányokat –, hat csoport a község falvaiból érkezett – a Polgármesteri Hivatal, a László Construct Kft. Nyikómalomfalváról, a Szentléleki Polyvások, a Lófő Lovascsapat a község falvaiból – ez egy vegyes baráti társaság, amelyet a helyi ünnepségeken, zarándoklatokon lóháton látunk –, a Farkaslaki Motorosok és a Kecsetért Egyesület. Volt két vendég is: Ajak testvértelepülésről (Szabolcs-Szatmár-Bereg megye) érkezett az Ajaki Kulturális és Hagyományőrző Egyesület, illetve az Őrségi Malacszomorítók. Nem hozott anyagot, hanem itt vásárolt disznót dolgoztak fel a magyarországiak, viszont a tudás, a módszer az a sajátjuk volt. Hogy lássunk, halljunk, ízleljünk mást mi is. A népszerű egész napos rendezvényen mintegy nyolcszázan fordultak meg. Jó hírét viszi a községnek, és a helyben lakóknak is segít a hagyományőrzésben, alkalmat kínál az együttlétre. A szervezők csiszolnak még a részleteken, újdonságokat is meghonosítanak majd, és remélik, hogy esztendő múltán a farkaslaki „piactéren” ismét szép számban találkozhatunk. Ahhoz egészség kell. Nekünk és a most beszerzett süldőknek, s a malacoknak ugyanvalóst. Reméljük a legjobbakat. A VI. Farkaslaki Disznótoros Farsang díjazottjai III. helyezett: Lófő Lovascsapat II. hely: László Construct. Kft. csapata I. hely: Farkaslaki Motorosok csapata További díjak Legbetyárabb lecsi-pecsi: Kecsetért Egyesület Legfurfangosabb korhelyleves: Szentléleki Polyvások Legízletesebb kolbász: Ajaki Kulturális és Hagyományőrző Egyesület Legkülönlegesebb menüsor: Őrségi Malacszomorítók Legjobb házigazda: Farkaslaki Polgármesteri Hivatal Legjobb szúrócsapat: Szentléleki Polyvások Legjobb csapatmunka: Ajaki Kulturális és Hagyományőrző Egyesület Legbulisabb csapat: Farkaslaki Motorosok Legcsaládiasabb csapat: Lófő Lovascsapat Fur-Farsangos fotós: Jakab Emil Legkitartóbb csapat: Farkaslaki Polgármesteri Hivatal A disznótoros farsang zsűritagjai: Balázs Hunor, a Főnix Konyha séfje; Sinka Arnold, a Mangalicatenyésztők Egyesületének alelnöke és Sarkadi Zoltán műsorvezető. (A Farkaslaki Polgármesteri Hivatal, illetve Jakab Katalin közlése nyomán.)

Simó Márton