A székelykeresztúri mindennapokat a kommunizmusban az erőltetett, hagyomány nélküli ipar, azóta pedig ennek leépülése teszi nehézzé. A turizmus sem erőssége a városnak, éppen ezért nagyon is kapóra jönne, ha sikerülne megvalósítaniuk a gyakorlati műhelyekkel megálmodott inkubátorházat. Ez ugyanis új lendületet adhatna az itthon vállalkozni akarók számára. Egyebek mellett ennek a folyamatát készítik elő idén. [caption id="attachment_65518" align="aligncenter" width="1000"] Fotó: Simó Márton[/caption] – A városban jelentős munkaerő szabadult fel, volt olyan időszak a 90-es évek elején, hogy több száz aktív korú embernek nem volt állása. Hogyan hatott ez a népességszámra, hiszen ettől kezdődően – akárcsak az ország oly sok vidékén – népességfogyás regisztrálható? – Nem lehet Keresztúrt sem kivonni ennek az általános jelenségnek a sorozatából, hiszen az emberek a megélhetésért átmenetileg vagy tartósan elhagyták az országot. A kilencvenes években többnyire Magyarország volt a célállomás. Sokan letelepedtek, ott teremtettek maguknak egzisztenciát. Mára azonban másfelé „tájékozódnak” a keresztúriak is. Többnyire a skandináv államokban, Angliában, Németországban vállalnak munkát, de gyakorlatilag az Európai Unió bármely országába elmennek, ha értesülnek alkalmas munkalehetőségekről. Viszonylag szerencsés helyzetben vannak azok, akik visszahúzódtak a háztáji gazdaságaikba, hiszen ily módon is fenn lehet tartani a családot, sőt – kitartó munkával – fejlődni is lehet. Az ipar romjain kialakult egy teljesen más alapokra helyezett, profitorientált vállalkozói szféra, és gyakorlatilag ezek a kisebb cégek képezik azt a bázist, amely sok helyi embernek ma megélhetést biztosít. – A mostani második mandátuma kezdete óta milyen projekteket tudtak elindítani? – Az a gondunk, hogy nem olyan keretekre pályázhatunk, amilyenekre szeretnénk, s amelyekre nagy szükség van, hanem azokra, amelyekre lehetőség mutatkozik és kiírás van. Az önkormányzatok keze kötve van a munkahelyteremtés, a cégek alapítása terén, mert ezt a központi kormányzat nem teszi lehetővé. Viszont nagyon fontosak az életkörülmények. Mi ezen a területen mindent elkövetünk, hogy fejlesszünk. Ebben az évben rajta vagyunk az országos lakásfejlesztési és építési ügynökség (ANL) listáján, s ha minden jól alakul, elkezdjük egy új, harminc lakrészes tömbház építését. Tudni kell azt is, hogy Romániában a kisvárosok hátrányos helyzetben vannak a pályázatok lehívásánál, egy jelentős nagyváros vagy egy község sokkal könnyebben jut forrásokhoz, mint a mi tízezres településünk. Ezt olykor látni lehet, hiszen egyes községek leaszfaltoztatják a dűlőutakat, míg nálunk vannak még sáros, járda nélküli utcák is! Ami az élhető város egyik jellemzője, az az iskolák terén is mérhető. Nálunk viszonylag jók a középiskolák, olyannyira, hogy az unitárius gimnáziumnak a vonzáskörzete messze túllépi a kisrégió határait. Sajnos, felsőfokú rangú oktatási intézmény még itt nem telepedett meg, a nagyobb diákok elmennek tanulni máshova. A diplomás fiatalok zöme aztán a későbbiekben elvándorol. Most írtak ki inkubátorházak létesítésére pályázatot, amelyen mi is indulunk a megyei tanáccsal közösen. Létezik inkubátorház Székelyudvarhelyen, és a megyében újak is nyílnak, de amit Székelykeresztúrra tervezünk, az egészen más lesz… – Csatlakoznak egy meglévő „inkubációs központhoz”, vagy az önöké független lesz? – Az a célunk, hogy segítsük a fiatal vállalkozókat a kezdetekkor, s biztosítsuk számukra a kereteket. Területet vásároltunk az egykori Küküllő Szövetkezettől, ahol az irodák mellett műhelyeket tervezünk létrehozni. Olyan szakmák elsajátítására biztatjuk a fiataljainkat, amelyeknek van itt hagyománya, de mára majdnem teljesen elsorvadtak. A textil, a gyapjú és a bőrfeldolgozás lenne elsőrendű. Tehát ez nem egy IT jellegű, hanem gyakorlati inkubátorház lenne műhelyekkel. Elképzeléseink szerint tizenhat új céget tudnánk majd itt „letelepíteni”. Mindez még pályázatkészítési szinten áll, de életrevaló gondolatnak látszik. Ismereteim szerint augusztusig kell ezt a pályázatot elkészítenünk. – Egy másik szakterület, amelyre gyakran hivatkozunk húzóágazatként, az a turizmus. Hogyan áll ez a szegmens? – Röviden: rosszul. Székely­keresztúr ezen a területen kicsivel mindig nagyobbnak gondolta magát, mint amekkora valójában, hiszen nem kell, s nem is szabad összehasonlítani Szovátával, Parajddal, Borszékkel vagy Tusnádfürdővel! Ennek ellenére azonban megvan az itteniekben az a vágy, hogy jó lenne fejlődni és továbblépni. Például, hogyha hasznosítani tudnánk a meglévő sósvizünket. Tervünk van, immár papíron is – sőt másodszor is elkészítettük –, hogy újraindítsuk a sósfürdőt a mai kor igényeinek megfelelően. Az udvarhelyi Septimia gyógyközponthoz hasonló objektumot képzelünk el. Talán az is megvalósítható, hogy az önkormányzat építteti fel, majd kiadja egy üzemeltetőnek. Ehhez még el kell készíttetni egy elemző tanulmányt. – Milyen a kultúra hatása a város életére? A Petőfi-kultusz például… – Petőfi Sándor emlékezete olyan fix pont, amely köré mindig lehet építeni, mert érdemes. Ott van a körtefa a Gyárfás-kúria udvarán. Tavaly a Petőfi-napokon nemcsak emlékeztünk, hanem meghonosítottuk a Petőfi-vacsorát, amely igen jól bevált. Ilyen rendezvényünk idén is lesz, és a kertben kiépítünk egy Petőfi-emlékparkot, amely feleleveníti a költő életútját. Vitatott, hogy mi történt Petőfivel a fehéregyházi csata után, de a keresztúriakat megnyugtatja az a tény, hogy az utolsó éjszakáját itt töltötte. A költőnek itt sírja van – talán a világon egyedül. Ez még akkor is nagy dolog, ha az utólagos kutatások azt igazolták, hogy idegen csontok nyugszanak ezen a helyen. Mi úgy tartjuk, hogy Petőfi Sándor a timafalvi temetőben alussza örök álmát! – Bizakodó-e a mandátumából hátra levő bő két évet illetően? – Mindenképp! Kezdetben volt egy sor elgondolás, ígérethalmaz, amelyekből szeretnénk minél többet teljesíteni, még akkor is, ha vannak olyan objektív buktatók, amelyekre nem számítottunk. Szerencsénkre jelentős pénzösszegünk származik megtakarításainkból. Ezeket a kereteket fel tudjuk használni. De én még abban is hiszek, hogy európai és kormánypénzek egyaránt eljutnak ide, és hasznosulnak. A politikum itt örökös présben van, hiszen rendszeresek a kormányátalakítások. A minisztériumok folyamatos időkrízissel küszködnek, hiszen abba kell hagyniuk, és be kell indítaniuk a programjaikat. Ebben a ciklusban négy utcajavítási és egy közvilágítás modernizálására vonatkozó projektünk van. Mivel az ország gyengén áll az uniós források lehívása terén, itt is várhatók pályázatok, amelyek – reméljük – a mi kisvárosunkra is alkalmazhatók lesznek. Optimista vagyok, hiszen több tervünk van, mint az előző ciklusban. Azt tartom, hogyha elment egy vonat, akkor lehetőség szerint meg kell találnunk a módját annak, hogy felszálljunk a következőre, amely ugyanabba az irányba halad. Simó Márton