A Zétavár Panzió és Kemping kiválóan alkalmas táborok és közösségi programok megtartására. A gerebenesek az első Székelyszentmihályon tartott hasonló találkozójuk óta, immár évi rendszerességgel, szeptember első napjaiban itt gyűlnek össze, hogy felkészüljenek a tanévre, a soron következő évadjukra. Ez már a tizedik zeteváraljai táborozásuk, de az esztendő egyéb okból lesz fontos és emlékezetes számukra, hiszen novemberben – a tervek szerint 20-án vagy 27-én – fennállásuk harmincadik évfordulóját ünneplik, a jeles alkalomra igényes és színvonalas gálaesttel készülnek, amelyen több magyar néprajzi tájegység táncait fogják bemutatni, ugyanakkor felöltik a ruhatáruk minden egyes darabját is az akkorra tervezett fellépések alkalmával. – Jól állunk, és a viseletek beszerzése majdhogynem folyamatosan zajlik – mondta Laczkó György igazgató, aki annak idején fiatal pedagógusként kezdeményezte a rendszerváltást követő időkben – három évtizeddel ezelőtt – az amatőr táncegyüttes létrehozását, a néptánc- és a táncházmozgalom felújítását és frissítését a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnáziumban. „Ősszel számolják a pipéket” Kissé megviselte a Gerebent az elmúlt másfél esztendő. Tavaly is tartottak felkészítő tábort a megfelelő közegészségügyi és távolságtartási előírások mentén, de a megszokott előadások és a turnék elmaradtak. Ez idő alatt többen lemorzsolódtak. A legemlékezetesebb esztendőkben az „aprók”, a „kicsik” és a „nagyok” létszáma elérte a 200 főt. Ez a mutató ma 110. A táborban jelen levő „nagyok” 60-an vannak, de Laczkó igazgató úr szerint a hiányzók száma 10-12. Hamarosan ki fog derülni a pontos adat. Ilyen szempontból ez a mostani találkozás számukra egyúttal „csapatösszerázó tréning” is. Menet közben két évfolyam távozott, és fel kell zárkóztatni a „kicsiket”, azaz a nyolcadik osztályokból érkezetteket. – Ezzel a felével nincsen sok gondunk, hiszen az új gyerekek már komoly tánctudással rendelkeznek, van saját alsó, illetve felső tagozatos csoportunk is – mondja Boros Béla, aki feleségével, Hildával hosszú évek óta irányítja az együttes munkáját –, úgyhogy  van előéletük a gyermekeknek, hiszen elsősorban azok jönnek, akiknek van tudásuk és némi gyakorlatuk, páran pedig a szűk családi környezetből hozzák a tánc szeretetét. [caption id="attachment_130877" align="aligncenter" width="316"] Boros Béla táncoktató[/caption] Vasárnap kezdték a táborozást, de idén kicsit rosszul időzítettek – bár nem is nagyon volt más lehetőségük –, mert a tervezett bemutató előadás, amelyet pénteken a szülők és a tanárok részére tartanának, egyazon időben zajlana az Erdélyi Táncháztalálkozó megnyitójával, amelyre a zenekaruk is hivatalos. Megegyeztek a szervezőkkel, hogy ezen az ünnepségen a szombati napon léphessenek fel a székelyudvarhelyi Sétatéren, ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy a hátrányból előnyt kovácsoltak, s bár elmaradt az intimebb jellegű bemutató előadás, az a nyereség származik belőle, hogy nagyobb, szélesebb merítésű, válogatott táncértőkből álló tömeg előtt szerepelhetnek. Gyarapodó viselettár, szélesedő repertoár – Most szucsági kisnemesi táncokat tanulunk – tudjuk meg a Boros házaspártól –, Kalotaszeg, illetve a Nádas menti kisvidék falujának néptánca arról híres, hogy magyar és román elemeket egyformán tartalmaz, ami szép példája annak, hogy itt békében és szeretetben éltek az emberek, tudtak közösen dolgozni, de mulatni is. Ezekben a táncokban a dallam és a mozdulatok motívumkincse finoman átvált, hol „magyaros”, hol „romános”, szóval így lesz „szucsági”, ami igen nagy értéke az erdélyi folklórnak. Ehhez találtunk több archív felvételt, gyűjtöttünk mi is élő adatközlőktől, amelyek alapján rekonstruálhattuk. Udvarhelyszék kisrégiója, történetesen a Sóvidék egyik tanyabokra, Pálpataka tánca is jelen lesz az új repertoárban. [caption id="attachment_130875" align="aligncenter" width="2560"] Laczkó György és Boros Hilda[/caption] Laczkó György igazgató örömmel hozta tudomásunkra, hogy folyamatosan bővül a viselettáruk; rendelkeznek székelyszenterzsébeti, siklódi, széki, vajdaszentiváni, kalotaszegi, felvidéki ruhákkal. Legújabban a lövétei-homoródalmási bundalájbit kívánták meg. Elmondták, hogy gyakran nehézséget okoz az a kényszerű helyzet– amellyel más táncosok, illetve pályázó civil szervezeteik is találkozhattak –, hogy számlaképes népi mesterektől kell(ene) vásárolni. Azoknak az idős embereknek, akik gyakran nyugdíjasként vállalnának el bizonyos részfeladatokat, s talán tudásukat így adhatnák át, nincs cégük. A beszélgetésen jelen volt a tábort támogató Hargita Megye Tanácsa alelnöke, Bíró Barna Botond is, aki egyúttal arról is szólt, hogy a pandémia tulajdonképpen jót tett a viseletgyarapításnak, mert rendezvények híján gyakran támogatták a megyei tanácsnál népi ruhadarabok beszerzését. A ruha pedig megmarad, s hosszú időn át szolgálja viselőit. És ez a tendencia jól érződött a máshonnan érkező, a román és a magyar kulturális minisztérium, de a Bethlen Gábor vagy a Csoóri Sándor Alap kiírásain is. – Valóban gondot okoz a hivatalos bizonylat igénylése az elszámolásoknál, és jó lenne ezen változtatni, mert sok számlaképes kézműves létezik, akit ajánlottak mások, aki benne volt a „rendszerben”, az intézmények látóterében, de gyakran igen silány anyagból voltak kénytelenek dolgozni – mondta az alelnök. [caption id="attachment_130876" align="aligncenter" width="355"] Bíró Barna Botond középiskolásként Székelykeresztúron gyakorolta a néptáncot, egyetemi évei alatt kimaradt ugyan a mozgalomból, de fontosnak tartja ma is a kapcsolatépítésben és a magabiztos egyéniség kialakulásában[/caption] Az alelnök azt is elmondta, hogy a műkedvelő táncosok több helyen önerőből készítettek maguknak népviseleti darabokat. Ezt az oldalát is meg kell vizsgálni a feladatsornak. Ha megvan a tudás, a képesség, akkor talán az lenne célszerű, ha bizonyos kiírások elsősorban a jó minőségű alapanyagok beszerzését tennék lehetővé, amelyekhez hozzáadódik a tudás, a motívumkincs ismerete és a kézügyesség, hiszen általában a nép annak idején sem bejelentett módon, nem cégszerűen üzemelt, minden háztartás egy kis manufaktúra volt, s csak akkor folyamodtak a szomszédsághoz vagy a másik településen élő kézművesekhez, ha olyan feladattal találkoztak, amelyet nem tudtak maguk megoldani. Egy kéz megfonta, egy másik talán megszőtte a kelmét, és a harmadik szabta-varrta, ráhímezte a díszítéseket.  A szerző felvételei

Simó Márton