Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy mérges kismalac, aki reggeltől estig csak káromkodott, szentségelt, szitkozódott.

Reggel, amint a csipája kinyílott, már az első szavával megsértette a tízparancsolat kettes paragrafusát. Valójában nem volt ő agresszív. Gyakran felkapta ugyan a vizet apróságokon, de egyrészt soha nem bántott senkit, másrészt sűrűn látogatta a pszichiátereket, ideggyógyászokat, akik megállapították róla, hogy Tourette-szindrómás. De azt a tanácsot kapta, hogy inkább illeszkedjen be, inkadrálódjon a társadalomba, meg különben is szedjen marokszám gyógyszert. Ezért inkább pszichoterápiára meg foglalkozásokra járt, kipróbált a hegyi levegőn mekegéstől a mérleghintajógáig mindent, de csak a banki egyenlege pörgött, mint a gázóra januárban, éppen csak lefelé. Valami médiumhoz is eljárt, aki egy göndör szőrű kis mangalica volt, de az meg nem igazán akart rajta segíteni. Ehelyett inkább elcsábította a kismalacot, mert szerette, ha pásztoróra közben disznyó dolgokat kiabálnak a fülébe. Valaki ajánlotta neki az ayahuasca szertartást, csakhogy erre sem maradt pénze, mert ami a pszichoanalízis után maradt neki, az elment médiumra. A kis duckó mangalicában szemernyi jóérzés sem volt, és szeretőség ide vagy oda, a szeánszokért ugyanúgy elkérte tőle a tiszteletdíjat. Egyetlen kanyi vasa maradt, ami csak arra volt elég, hogy megigyon két deci köményest. Az olcsó, tépőzáras, 28 fokosból. Ritkán ivott a kismalac, mert nem bírta a piát, ezért egy kissé megütötte a pálinka. Viszont részegen mindig nagyvonalúbbá vált saját magával, de a világgal szemben is. Még a mangalicalány iránt táplált reménytelen szerelméből fakadó üresség is valami giccses, szinte már metafizikai búskomorsággá lényegült át, aminek hatására úgy döntött, világgá megy.

A Facebookról tudta, hogy a Föld lapos, ezért elhatározta, hogy szépen kiballag a szélére és a mélybe veti magát, aztán majd meglátja. Ha meg nem, hát még úgy is jobb, mint pénz nélkül, munka nélkül, részegen, kánikulában kolbászolni elé s hátra. Szépen eltántorgott a kerek erdőig, mert valami bokrot, ciherest keresett, ahová csendben leheveredhet kicsikét józanodni, ahol a rendőrség se cseszegeti, s napszúrást se kap. 

Ment, ment, dülöngélt, s hát egyszer csak valami kiabálás ütötte meg a fülét. Elindult hát a hang irányába, és mit látnak szemei? Egy öreg büdös kátyúban ül egy gyerekforma lény, csak a feje látszik ki neki. Valami nem stimmel, gondolta a kismalac, ezért jobbnak látta kihúzni őt a kátyúból. Ő a jó tündér, közölte amaz a kismalaccal. Na, de – emelte fel mutatóujját a vakarcs – mivel megmentette az életét, cserébe kívánhat bármit, teljesíti. Gondolkodóba esett a kismalac, mit is kívánhatna. Még egy köményest? Melót? De hát nem volt szakmája, csak segédmunkát kapott volna. Lottóhatost? Elinná. Nagy házat? Miből fűti ki télen? Mazerattit? Nincs jogsija. Boldogságot? Az meg ilyen többtényezős dolog. Felfújható matrac, habos torta, fából vaskarika? Pörgött az agya, teljesen idegbe jött. A szeme rángatózni kezdett, szája önálló életre kelt, és mint egy tüsszentést, kibökte:

– Dögölj meg!