„Íme, a szűz fogan méhében, és fiút szül, és Immánuélnak nevezik majd – ami azt jelenti: Velünk az Isten.”  (Lk 1,23)

Évről évre figyelem, ahogyan karácsony története életünkben valósággá válik. Persze nem úgy, mint az első karácsony alkalmával, de látom magam előtt a Máriákat és Józsefeket, akik elfáradtak az elmúlt napok hosszú utazásában, és kimerülten andalognak Betlehem felé. Talán nem is beszélgetnek. Haladnak csendben, csak bennük zakatolnak a kérdések, kételyek, félelemmel keveredett vágyakozások… És aztán megérkeznek oda, ahol tele a város, tömeg és zaj van, oda, ahol nincsen már számukra hely… Hát nem így megyünk mi is karácsony felé? Visszük egy egész esztendő terheit és az alattuk roskadozó lelkünket, tele vagyunk kételyekkel, talán félelemmel is, és miközben ránk zúdul a karácsony mint Betlehem zsivaja, talán mi sem találjuk helyünket ebben a valóságban, amelyből oly gyakran hiányzik a befogadó szeretet és az együttérzés. Ahhoz, hogy ténylegesen megtörténjen velünk a csoda, miként Mária és József, át kell vergődnünk megannyi köztes állomáson, megannyi külsőségen, amíg megérkezünk oda, ahol van számunkra hely. Tovább kell menni azokon a zajos megállókon, amelyek csak hasonlítanak a karácsonyi ünnephez, de mégis távol vannak a lényegétől, addig kell mennünk, amíg elérkezünk a jászol békéjéhez, egymáshoz, igazi önmagunkhoz, Istenhez. Valójában nem is csak köztes állomásokról van szó, hanem különböző látszatutakról, amelyek csak a látszatünnepbe vezetnek az adventi út helyett, amely elvezet az igazi lelki felkészülés állomásain át a tényleges, belső békét teremtő, meghitt karácsonyi ünnepbe. Mennyire csak látszatút az, amelyre a „kereskedelmi karácsony” csalogat a bevásárlócsarnokok fényeivel, fülsiketítő, elcsépelt karácsonyi slágereivel! Aki elhiszi, hogy ezen az úton kell eljutni karácsonyhoz, az valójában csak Betlehem zsivajáig juthat el, a jeruzsálemi templom áhítata helyett csak a galambárusok nyugtalanító lármájáig.

Mennyire csak látszatút az, amelyen kirívó tárgyi ajándékokkal akarják egyesek leróni azt, amit valójában kellene ajándékozniuk szeretteiknek: együtt töltött minőségi időt, odafigyelést, törődést, szeretetet. Ha ez megvan, akkor egy dió vagy egy alma is a legszebb ajándék, és drágább minden kincsnél. Mint a mesebeli szegény legénynek, át kell vergődnünk minden akadályon, a látszatutakról vissza kell kanyarodni az adventi útra, mindaddig haladni rajta, amíg a jászolhoz érünk… és ott megtörténik a csoda! Mintha egy sötét szobára ablakot nyitnának, és hirtelen megtelne fénnyel és frissességgel. Elmúlik erőtlenségünk, megszűnik a félelem, és könnyebb lesz a lelkünk. Évről évre ez a mi megváltó találkozásunk mindazzal, amire lelkünk mélyén vágyunk, ami egy pillanatra felvillantja emberi létezésünk teljességének lehetőségét. A jászolban szendergő törékeny élet pedig újra meg újra annak a bizonysága, hogy velünk az Isten! Ebben a háborúktól, nehézségektől meggyötört esztendőben, 2023 karácsonyán mindannyiunknak azt kívánom, hogy ennek a bizonyosságnak a megtartó hitével legyünk jelen az ünnepben és a mindennapokban is. Velünk az Isten, valahányszor felrepeszti nehézségeink kemény burkát, hogy a repedésen átragyogjon egy kis fény! Velünk van Isten, ha túlcsordul bennünk az öröm! Velünk az Isten a megpróbáltatásokban és veszteségekben is, ha egymás kezét fogjuk! Velünk van Isten, tenyerünk vonalában és szemünk sugarában, valahányszor azok felé fordulunk, akiket szeretünk, hiszen valójában általuk fordulunk Isten felé is. Karácsonyi örömmel hirdetem: Velünk az Isten ebben az évről évre megismétlődő karácsonyi csodában, amely olyan tisztán tanítja minduntalan: csak az a miénk, amit a szeretet által elajándékozunk! A kincseink is, az életünk is!
Ezzel a hittel kívánok áldott, szeretetteljes karácsonyt!