Bár képzőművészeti szakon volt az iskolában, autodidakta módon tanult dobolni, és két évtizede meghatározza életét a zene. Balázs Zoltán nem szereti korlátok közé zárni sem önmagát, sem zenei világát. A Szuverén Krú zenekar dobosával beszélgettünk zenei pályafutásáról. – Meghatározó helyet foglal el életedben a zene. Honnan ered ez a szenvedély? – Az egész még gyerekkoromban kezdődött. Kiskamaszként erős zenei hatások értek, a bátyám, az ő barátai, idősebb barátok sokféle zenét megismertettek velem. A művészeti suliba jártam, de nem zenére, hanem képzőművészeten, festészetet végeztem. Sok barátot szereztem, akik rengetegféle zenét hallgattak. Ez még a kazettás időszak volt. Nem úgy hallgattunk zenét, mint most. Beraktunk egy kazettát, és akkor azt a kompakt anyagot végighallgattuk, akár többször is. Sokkal jobban rá tudtunk így hangolódni egy-egy zenei világra. Ebben az időszakban nagy lépéseket tettem a zene felé. Főleg a rockzenék voltak rám hatással, a 70-es évektől az akkor modernnek számító zenekarokig sok mindent meghallgattam. Ennek az időszaknak köszönhetem, hogy minden élő hangszeres zenére nyitottá váltam. – Miért pont a dob fogott meg a leginkább? – A kezdetektől nem a dallamhangszerek világa fogott meg. Valahogy ösztönből jött a dobolás, ütöttem a kezeimmel mindenféle ritmust, főleg amiket hallottam az akkor hallgatott muzsikákban. Összeeszkábáltam otthon lábasokból, járókából ragasztószalagokkal egy home made dobot és az ecseteimmel ütöttem, még dobverőm sem volt. Ez aztán tovább fejlődött bennem. Akkor már működött Csíkszeredában a Bahia klub, ahol beindultak a lemezlovas partyk. Barátaink közül is voltak, akik itt felléptek, mint DJ-k. Akkor még bakelitről pakolták a zenéket, drum and bass-, break beat-, technobulik voltak, és ezekre perkáztunk rá élőben Szabó Lórival duóban, sokszor véresre doboltuk a kezünket a kora estétől hajnalig tartó bulikban. Mondhatjuk, hogy itt léptem először közönség elé, és nagyon feltöltött, hogy ezeket az amúgy elég egyszerű szerkezetű, monoton zenéket kiszínezhetem a saját ízlésem szerint, amit a közönség nagyon élvezett. Ezek voltak az első sikerélmények. – Ezután hirtelen a profi zenészek világában találtad magad… – Igen, következett egy szintlépés. Még érettségi előtt, 12-ik osztály végén megkeresett Tivadar (Nagy Tivadar szerk. megj.) és meghívott a ROLE-ba, egyik percről a másikra a hobbiból hivatás lett. Egy hónapom volt arra, hogy megtanuljam a negyvenszámos repertoárt, amit az első bulin játszani kellett. Még rendes saját dobfelszerelésem sem volt akkor, a zenekarnál találkoztam először profi cuccal. Rögtön a mélyvízbe kerültem, azonnal turnézni indultunk… Végig hatalmas fejlődés volt velük együtt játszani, tanulni. Imádtam, hogy azzal tudok foglalkozni teljes munkaidőben, amit a legjobban szeretek és volt időm rengeteget tanulni, gyakorolni ezekben az években. – Kit tartasz mesterednek? – Nem volt tanárom, teljesen autodidakta módon tanultam meg, ami tudok. Amit hallottam, azt megpróbáltam lejátszani. Amikor először dobfelszereléshez ültem, addigra már annyit gyakoroltam a térdeimen, hogy nem volt gondom az alapokkal, a kezek, lábak függetlenítésével, rögtön szóltak az alap groove-ok. Az élet vitt. Mire oda jutottam volna, hogy járjak egy tanárhoz, már nagyon sokat kellett játszanom élesben, és így a tapasztalás és a gyakorlat tanított. Az volt az igazán jó a ROLE-lal való játszásban, hogy nagyon sokféle zenei kihívásnak kellett megfelelni. A halk „templomi” zenétől a finom seprűs, jazzes dolgoktól, a nagy „adjad neki két kézből” rockzenéig játszottunk mindent. A vers- és népdalfeldolgozások szintén széles palettát jelentettek. Sok mindenbe bele tudtam kóstolni. Ez tetszett, mert nagyon sok inspirációt kaptam és ugyanakkor lehetőséget a fejlődésre. Mert úgy gondolom, hogy egy zenész akkor tud igazán fejlődni, ha sok zenei szituációban és stílusban kipróbálja magát. – Milyen zenekarok, dobosok hatottak a játékodra? – Ha már mestert kell említeni, akkor elmondhatom, hogy nagyon sokat segített Tivadar is, aki bár nem dobos, de tudta, hogy mit szeretne hallani, mit vár el, hogyan is kéne az a betét vagy groove hangozzon. És addig csiszoltuk közösen, amíg kisebb-nagyobb sikerekkel, de elértem azt. Egészen felnőttkoromban, a ROLE-os időszak utolsó évében, a feleségemtől kaptam egy Dobmánia-táboros egész hetes murit. Akkor mentem el először tanulni valahová igazán. Zenekarokból nagyon sokféle hatott rám, sosem volt igazán kedvencem. A klasszikus, alap rockzenéktől, Deep Purple, Led Zeppelintől kezdve, klasszikus blues-zenéken át a modernebb progresszív metálig, az elektronikus zenékig, hiphop vagy a reggae-ig sok minden hatott rám. A Nirvanát például azért jó felhozni példának, mert az abban hallott dobolási energia nagyon megfogott, és a dobtémák is amatőrként kivitelezhetők voltak. Vagy említhetném a Rage Against the Machine-t vagy a Limp Bizkitet, amiben minden benne volt rocktól a rapig. A rap zene például tiszta ritmika, ezért is fogott meg. [caption id="attachment_123131" align="aligncenter" width="2560"] Fotók: Farkas Endre[/caption] – Hogyan lett vége a ROLE-os korszakodnak, és miként szerveződött a Szuverén Krú? – Az élet változása hozta, hogy váltanom kellett. A ROLE-ban nőttünk fel, és ott ismertem meg a feleségemet. Úgy döntöttünk, hogy összeházasodunk és befejezzük azt az életvitelt, ami nem fért össze akkor a terveinkkel. Nagyon sokat turnéztunk, kőkeményen dolgoztunk, intenzív évek voltak. Jó volt, nem lennék az az ember, aki ma vagyok, ha mindez nem történt volna meg velem. A zenészi életvitelt viszont nem tudod magadból egyszerűen kitörölni, nem akartam és nem is tudtam volna a hangszert eltenni. A Krúból a tagokkal, Potyautassal és Botheeval többször beszéltük, hogy jó volna az ő rapzenéjüket a rockvonallal ötvözni. Ők a csíki/erdélyi hiphop-szcénában rég jelen voltak, albumaik, videoklipjeik voltak. Úgy éreztem, hogy a dobbal, az élő zene irányából megközelítve sokat tudnék hozzátenni. Így hát kezdtünk összejárni. Az elején csak olyan jam session volt, szórakoztunk, improvizáltunk. Ezt a felét amúgy nagyon szeretem, amikor csak úgy leülünk improvizálni. Sok inspiráló dolog tud kisülni az ilyen alkalmakból. Azon vettük észre magunkat, hogy rendszeresen összejárunk, és van egy lemeznyi nótánk, de éreztük, hogy komolyabb a dolog egy futó kalandnál, és megérné nevet adni neki, így lettünk Szuverén Krú. Elmentünk egy tehetségkutatóra, hogy próbáljuk ki magunkat éles szituációban, közönség előtt. Ezt sikerült megnyernünk és adott egy visszajelzést, hogy ezt érdemes csinálni. – Hogyan dolgoztok a zenekarral? – Minden héten egyszer igyekszünk próbálni, ebben az évben készül el a lemezünk. Tehát van tevékenység, csak átalakult, nem úgy megy, mint annak idején a ROLE-lal, hogy reggeltől estig erre figyeltem, hanem hosszabb távú, visszafogottabb intenzitású projekt az egész. Persze amikor csináljuk, megpróbáljuk a legjobban és a legprofibban tenni. – Az elmúlt évben nem találkozhattatok a közönségetekkel, de gondolom, nem tétlenkedtetek ebben az időszakban sem. – A zenekar szempontjából még jól is jött ez a leállás, mert pont akkor fogtunk neki a felvételeknek, a lemeznek. Volt olyan is, hogy különböző zenészekkel raktunk össze online egy zenei anyagot. Munkáról szólt ez az időszak, forgattunk egy videoklipet év végén és a felvételeket készítettük, a keverést végeztük. Nyáron meg is fog jelenni. Szeretnénk persze egy lemezbemutató turnét összehozni a környékbeli városokban. – Gondolom, a mai napig gyakorolsz. – Igen. A heti egy próbára is megfelelően fel kell készülni. Ez azt jelenti, hogy én még legalább heti egyszer-kétszer jövök a próbaterembe gyakorolni. Megszoktattam magam a gyakorláshoz, mert egyszerűen kikopik az emberből, a kézből. Karban kell tartani a kezeket, lábakat, a szívet, a fület, mert ha nem csinálom, nem tudom lejátszani azokat a dolgokat, amiket korábban kitaláltunk. Ez intenzív jelenlétet igényel. Imádok csak a hangszeremmel lenni, zenekar nélkül, csak dobolni, ami valódi terápia is nekem. Ha el vagyok fáradva vagy bármi bajom van, a hangszeren való játszás az, ami igazán ki tud kapcsolni. Annyira igényli a testet és a szellemet is, hogy egyszerűen nem tudok közben másra gondolni. Ezért is fontos számomra. Úgy érzem, ezáltal van egy pluszom az átlagemberhez képest. Van, ahová „menekülni” az élet bajai elől. – Mit szeretnél még elérni zenészként? – Azt, amit a ROLE-lal megéltem, azt nem hiszem, hogy felül tudnám múlni. Valahogy úgy érzem, hogy azt a felét, ami a nagy koncerthelyszíneket meg a sokezres tömegeket jelenti, azt volt szerencsém megélni, nem kívánok ennél nagyobb célokat kitűzni. Sokkal inkább a családias hangulat jön be a mostani zenekarral. Az, hogy értjük egymást, megvan a kémia köztünk, és annak ellenére, hogy különböző zenei stílusokból jövünk, mégis azonos a zenei értékrendünk. Pont annyira akarja mindenki csinálni, amennyire én is akarom vagy tudom. Minden mellett úgy érzem, ez nekem elég. Nem zárkóznék el persze a különböző más projektektől, ha hozna az élet ilyet, hogy más zenei szituációkban forduljak meg újra.

Farkas Endre