Péntek volt május elsején, és olyan orbitális hagymaszag, hogy so­kan jöhettek volna mezítláb is. A füst­ér­zé­kelők becsomagolva. Mulatós zene, a hazafias fajtából. Néhányan nagyon részegek voltak, viszont egyetértettek abban, hogy „Azt a fehérnépet fel kell akasztani az első fűzfára, amelyik fej­be dobja az anyósát a négykilós há­zikenyérrel!”.
Piros fejű emberek vehemens pár­beszédébe botlom:
– Volt öt kérdés, igennel vagy nemmel kellett felelni. Mondd meg őszintén, hányra tudtad a helyes választ?
– S hát az egyiket majdnem el­találtam, de a másik az esszeset el­rontotta!
– Éhes vagy-e? Hallod-e, ha akarod, egy jó vinetét kikavarok! Csak mán a dinsztelt hagymát nem teszem belé, met égeti a belemet!
– Tudod-e, mi az álmom? Hogy egy nagy kádat megtöltsek vinetével, ami majonézzel van kikavarva, s abba beléfeküdjek, s pirított kenyérrel márt­sam, s tekerjem bé! – kuncogott a másik.
– No, szép estét!
– És egy eredményes jó éjszakát!
Szóval volt ott minden színes-sza­gos történés. Olyan vetélkedők, hogy nem is értem, honnan szerezték be az emberek hozzá a kellékeket: mindenki visított, sikibált, amikor a helyiségben kikapcsolták a mesterséges gravitációt, és a nők hátsójukra kötött úszógumival repkedtek a férfiak között, akik az ágyékukra erősített seprűnyéllel „haj­tották” őket, és próbáltak „betalálni”. A felcsempészett pálinka megtette ha­tását, a kövérebbeket azzal biztatták, hogy „repül a bálna”, „220 felett!”, a nők üvöltötték, hogy „Júlia nem akar a földön járni”, „nem vagyok én apáca” és „szerelemre születtem!!!”.
Aztán megállt a zene, kinyílt a helyiség zsilipje, a kapitány lépett be rajta, akit Copy Rogernek csúfoltak, hiszen mindig ezt mondta, hogy „copy roger”, illetve azt, hogy „affirmatív” és „negatív”. Amikor belépett, összeomlott, mint a New York-i tőzsde 1929 októberében, és ennyit nyögött ki: „Negatív.”

Másnap reggel hívattak, hogy dol­gozni kell, persze én erre csak annyit mondhattam volna elvileg, hogy „affir­matív”.
Azt mondja a csemete, hogy én ki kell menjek űrsétára. Mondom neki: Hova? Sétálni? Ejsze elmentek otthonról, hejj! Menjél ki te a hidegbe, a vákuumba! Tód-e, milyen büdösek azok, amikor visszajönnek odakintről? Olyan, mint amikor az istállóba valakinek belé­büdösödik a lába a gumicsizmába, s még egy flakon benzint es rejaönt. Na ilyen a szaga az űrnek! Eszt persze nem tanítsák! Menjenek ki az eggyetemet végzettek! Azt mondja, nagyon szépen megkér, menjek ki, mert a robotnak a karját reviziózni kell, s magának megvan az atesztátja az atomvágógéphez. Mondom, ha erről van szó, akkor megyek, de te engemet csak úgy sétálni ne küldj! A szkafandert se veszem fel, mert én másnak a láb- s szájszagát nem szagolom! Azt mondja, jól van, csak menjen ki, s csinálja meg, mert ha nem, mü robotkar nélkül meg vagyunk cseszve, itt, az űr közepinn. Hallod-e, én még a kesztyűt se húztam fel, mert abba nem érzed a vágógépet! Egyedül a báránbőr lajbit a hátamra, és azzal erejsszed! Éppen a csinturámmal hejzakarabineresztem magamat az űr­­­hajóhoz, de asztot es csak azért, hogy a protekciá muncsitól nehogy megeresszenek! Az atomvágógép, hal­lod-e, olyant vág, hogy az ujjodot vé­gighúzod a vágásnál, s nem érzed, olyan simma! Úgy vág, értetted-e, hogy az atomok mellett vág: szubatomi szinten. Valami olyan egy mocsok sugárral ma­nevrál, hogy az elektronokot kikerüli. De te ilyen szinten ezekhez nem kell ércsél, mert a gép ekránnyán mutassa, mikor mész ki pirosba. S ennyi! De az atesztát kell, met ha, teszem azt, tégedet odatesznek, hogy vágj, jó, hogy vágsz, me vágsz, de az es meglehet, hogy az elektronoknál elcseszed, s akkor azokot visszapattintani a helyükre mán nem lehet. Az elektronok, ha egy­szer szétgurultak, nem lehet őket esszeszedni. Tód-e, te, milyen kicsikék azok, hejj!