Egyszer volt, hol nem volt, az Üveghegyen innen vagy onnan, tudom is én, valahol a rabok szakállán, élt egyszer egy szegény ember. Illetve nem egy, pár milliárd, de ez most nem tartozik ide. Na és a szóban forgó szegény ember egy csütörtöki napon levelet kapott az internetes postafiókjába, hogy tüstént jelenjen meg az Ügyintéző Főhivatal Ügyintéző főosztályán ügyet intézni, mert ha nem, irgum-burgum, feketeleves. Lett otthon nagy sírás-rívás, mert nem akárhonnan jött az a levél, hanem a Fenséges Főhivatal pénzbehajtó részlegéről. Mint az emberiség tekintélyes hányada, a szegény ember is arra kényszerült, hogy előfizessen egy Állam nevű, rendkívül túlárazott és ennek megfelelően kifejezetten drága szolgáltatási csomagra. Szívesen fizetett volna, ha a szolgáltatás rendben működött volna, és nem állta volna útját egy Kleptosaurus inkompetencia nevű lény, ami összekuszálta a pénzbehajtó osztály teljes informatikai rendszerét.

Felesége feltarisnyálta a szegény embert hamuban sült pufuleccel, Mona szesszel, hogy teste, lelke hiányt ne szenvedjen, majd keserves búcsúzkodások és keserű könnyek hullajtása közepette elindult szerencsét próbálni a város központja felé. Ment, ment, mendegélt, sitthegyen, sittvölgyön át, félbehagyott építkezéseket kerülgetve, mígnem ebédidőre egy nagy, sötét blokk rengetegében találta magát. Elindult hát befelé a blokkrengetegbe, s alighogy megtett tizenhat és fél lépést, egy játszótéren találta magát. Leült egy padra, evett egy kis pufulecet, amit elnyomtatott egy kis Mona szesszel, mert a pufulec avas volt, és mind felragadt a szájpadlására. S ahogy így evett meg nyemmegett és kortyolgatott, hirtelen egy sötét árnyék vetült rá. Felnézett, s hát mit látnak szemei? Egy izzadó hónaljú, háromfejű süldő bakterlegény magasodott fölébe.

– Adjon Isten, bakter uram! – mondta ijedten a szegény ember, mert baktert ugyan látott már ő, de háromfejűt még addigelé sohase.

– Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál! – mondta fenségesen a háromfejű süldőbakter.

Nem emlékezett rá a szegény ember, hogy öreganyjának hívta volna a baktert, de hát ez egy ilyen rögtönzött mese, amit a szerző jobb híján egy kocsma teraszán ír, a telefonján bütykölve. Ráadásul a háromfejű süldőbakter is egy sci-fiből lett kölcsönkérve, de ott is csak hangulati elemként meg népies motívum gyanánt szerepelt, ráadásul kicsit hülye is volt szegény. Ezért aztán csak vállat vont és megkínálta az egyenruhást Mona szesszel meg pufuleccel, és várta a jótett helyébe a jót.

Várt, várt, várdogált a szegény ember, közben meg a háromfejű süldőbakter mind megette a pufulecet és mind megitta a Mona szeszt. Be is rúgott tőle, mint az állat, böfögött kettőt, s legott belehullott az első útjába eső, ellopott fedelű kanálisba.

Ezt látva a szegény ember nagyon elszomorodott, és a szomorúság mellett a kétségbeesés is szorongatni kezdte a melle kosarát, ettől meg teljes apátiába zuhant. S ha ez nem volna elég, a delirium tremens is kerülgette, mert a Monából is régen ivott már, ráadásul egy szál szivara se maradt, ezért aztán inkább hanyatt dőlt a padon, és azt mondta:

– Egyetek meg, legyek!

És lőn.

Ha a szegény embert a legyek meg nem ették volna, az én mesém is tovább tartott volna.