Gábos Bakó Rozál immár több mint egy évtizede szívvel-lélekkel végzi a csíkszeredai Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes szervezői feladatait. Többek között évek óta oroszlánrészt vállal az Ezer Székely Leány Napja és az Erdélyi Prímások Találkozója szervezésében. Az általa végzett tevékenység bizonyára csak akkor lenne látványos, ha ímmel-ámmal teljesítené a rábízottakat. Rozállal a magánéletéről, az alázattal és kitartással végzett munkáról, illetve az együttes iránti szeretetéről beszélgettünk. Mesébe illő az a történet, ahogyan Gábos Bakó Rozál élete alakult. Vallomása szerint eddig életéből 25 év a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttesről szól. Gyerekként két nagy álma volt: egyszer a Hargita együttesnél fog dolgozni, a másik, hogy az együttes egyik táncosának, Gábos Endrének lesz a felesége. 2008-ban mindkét álma teljesült, ám mindkettőért keményen és kitartóan dolgozott. – A hargitások máig tartó szórványmissziójának köszönhetően 1995-ben volt először az együttes a szülőfalumban. 1996-ban szervezték az első vicei Hagyaték Fesztivált. A rendezvény gálaműsorán láttam meg először Gábos Endrét. Én 10 éves voltam, ő alig 27… A mai napig nem tudom eldönteni, hogy az együttesbe vagy a férjembe szerettem hamarabb bele, a férjem által az együttesbe, vagy az együttes által a férjembe. Lényeg, hogy mindkettő szerelem első látásra, és az biztos nem rajtam fog múlni, hogy sírig fog-e tartani az intézménnyel és a férjemmel való kapcsolatom – mondta érdeklődésünkre Rozál. Hozzáfűzte: akkoriban szülőfalujában nem volt internet, így az együttesről szóló hírekért keményen meg kellett küzdeni. A róluk szóló információkat, riportokat a Kolozsvári és Marosvásárhelyi Rádióból, illetve a Román Televízió magyar adásából szerezte. Hevesen dobogó szívvel követte a hargitások előadásait, életét, név szerint ismerte a táncosokat. – Évente egyszer két napot töltöttek Vicében. Mikor elmentek, mindig elsirattam őket. Tudtam, hogy egy teljes évet kell várni arra, hogy újra személyesen láthassam Endrét. Teltek az évek, évente egyszer biztos eljöttek, ilyenkor mindig sasoltam az Endre kezét, néztem, hogy van-e rajta karikagyűrű, sokáig nem volt, egész addig, míg a jegyese nem lettem – mondta csillogó szemmel az együttes szervezője. És hogy mit jelent számára ez a munka, arról így vall: – Az együttesnél a szervezői feladatok a munkámnak csak egy része, de ez az, amivel a legszívesebben foglalkozom. Egy hivatásos együttesnél a technikai és adminisztratív munkatársaknak is ugyanolyan profinak kell lenniük, mint a táncosoknak. Amikor felülsz a turnébuszra és a hátad mögött ül 30 ember, plusz még ott van az a több száz néző, aki az előadás helyszínén vár, percre és órára pontosan kell tudnia a szervezőnek a turné előzőleg leszögezett programját. Előre kidolgozok és leszervezek mindent, amit lehet. Az élet gyakran felülbírál dolgokat, de ha jól szervezett a program, akkor nem dől össze attól, hogyha becsúszik 1-2 váratlan helyzet. 2009-ben szerveztem meg az első többnapos turnét. Emellett a nagy rendezvények szervezésében is segítettem. A vezetőség bizalmat szavazott nekem, az előadások, turnék szervezésén kívül rám bízták az Ezer Székely Leány Napja, illetve az Erdélyi Prímások Találkozójának szervezését – részletezte Rozál, aki azt is megjegyezte, a nagyobb programjaikat megelőző időszak számára sok kihívással jár, de ilyenkor – a siker érdekében – még többet dolgozik és imádkozik, mint máskor, és mindig megérkezik a láthatatlan segítség. – Sose mulasztom el megköszönni és hálás szívvel gondolni arra a láthatatlan segítőmre, aki sosem hagy cserben. Nagyon sok erőt ad az is, hogy hiszem azt, amit csinálok, amit az együttes végez, az fontos, értékes feladat, a munkánknak értelme van – hangsúlyozta Rozál, akit a színpadon ritkán láthat a közönség, ám gyakran perdül-fordul a férjével a családi és más összejöveteleken. – Öröm Endrével táncolni, az életben senki nem tudott vezetni úgy tánc közben, mint ő, a tekintetéből érzem, hogy mi lesz a következő mozdulata. Mára a világ legtermészetesebb dolga számomra, hogyha tánc, akkor népi, csak és kizárólag népi. Ha mást táncolok, fellázad a szervezetem, fáj a csípőm – jegyezte meg viccesen Rozál, aki énekhangját otthon, csupán főzés, zuhanyzás és takarítás közben szokta megcsillogtatni. – A karácsonyeste az, amikor nem fogom vissza magam. Különben nincs kedvenc népdalom, néptáncom. Két tájegység van, aminek a tánca és zenéje áll legközelebb a szívemhez, ez Mezőség és Csíkszék, nem véletlen. Anyai ágon mezőségi, apai ágon nyárádmenti és felcsíki felmenőim vannak – mondta Rozál. Hozzátette: el sem tudná képzelni az életét, ha férjével más területen dolgoznának. – Bőven lenne közös témánk, de az érdeklődési körünk teljesen más lenne. Ha ő nem ezzel foglalkozna, akkor valószínűleg belőlem sem lett volna „népi fej”. Arra sem tudom a választ, hogy mit csinálnék szívesen, ha nem a Hargita együttesnél dolgoznék. Abban viszont biztos vagyok, hogy ennyi energiát, időt és lelket más munkába nem fektetnék. Sose telik úgy el nap, hogy gondolatban, szóban, cselekedetben ne kötődnénk a népi világhoz – mutatott rá. Azt is megjegyezte: világunkban gyakran adódik lehetősége a léleknek ünneplőbe öltözni, már csak ezért is érdemes ezen a területen dolgozni.

Biró István