Zenész, dalszerző, tanár, bár magát legszívesebben egyszerűen fuvolistának nevezi. Boldizsár Szabolccsal beszélgettünk karrierről, zenekarokról, érzésekről és arról, hogy a hangfelvételeket tekintve „régen sokkal jobb volt”. – Sokak talán inkább nőies hangszernek tartják a fuvolát. Hogyan lett belőled mégis fuvolaművész? – Igen, talán a többség számára nőies hangszernek tűnhet, ám a legnagyobb fuvolások, legalábbis akiket én ismerek, mind férfiak. Visszatérve a kérdésedre, nem tartom magam fuvolaművésznek, egyszerűen fuvolást szoktam mondani, ha megkérdezik, min játszok. Általános iskolás koromban, negyedik osztályban kezdtem el a hangszeren tanulni Csíkszeredában, Miklós Kármen tanárnőnél. Egyébként nekem tatám, anyai nagyapám fuvolázott valamikor, fafuvolája volt, de ezt utólag tudtam meg, nem hallottam soha játszani, még kicsi voltam, amikor meghalt. Igazából zongorázni szerettem volna, de mivel későn kezdtem, csak fuvola vagy hegedű közül lehetett választani. Spontán történt meg a döntésem, de nagyon szeretem, nem bántam meg egy percig sem a választásomat. – A legtöbb gyerek a gyakorlással hadilábon áll… – Kiskoromban én sem igazán szerettem gyakorolni, de ez általában a nagy többségnél így szokott lenni. Mindig arra biztatom azokat, akik hangszertanulásra adják a fejüket, hogy tartsanak ki legalább a nyolcadik osztály végéig. Egy hangszer elsajátítása nagyon sok jó hatással jár, csak ezt ugye gyerekfejjel még nehéz elképzelni. – Hol sajátítottad el a hangszeres tudásodat? – Csíkszeredában, a művészeti iskolában kezdtem, aztán Kolozsváron folytattam, majd Brassóban. Végül egy bukaresti tanár volt az igazi mesterem, Nicolae Maxim tanár úr, aki a George Enescu Filharmóniából ment nyugdíjba. Ő bejárta a világot, és a legnagyobb tanáromnak tartom, emberként és zenészként is mesterként tekintek rá. – Tanítasz is. Hogy jött a képbe, hogy oktasd is a kedvenc hangszeredet? – „Valamiből meg kell élni” alapon vállaltam el, hogy tanítok. A városban nem működik filharmónia, ha itt akarok élni, az egyetlen lehetőség a tanítás. Emellett természetesen a zenélés, a haknizás, a különböző fellépések is fontosak. Egyébként nemrég jelentkeztem a Marosvásárhelyi Állami Filharmóniába, de kiestem, egy helyre öten jelentkeztünk. – Hogyan alakult a pályafutásod? – Együttműködök a Csíki Játékszínnel, szinte minden zenés darabban benne vagyok. Ezekért a meghívásokért nagyon hálás vagyok. Zenekarokban is játszom, több műfajban is kipróbáltam magam. Nem mondom, hogy egy kalap alá veszem ezeket, mert más-más játékmódot kíván, de egyáltalán nem bánom egyik közreműködésemet sem. Például annak idején működött a Tündérground együttes, ami valóságos „diszkózenekar” volt, és party-zenét játszottunk tulajdonképpen, de szerepeltem latin zenét játszó formációban is. Bármilyen új zenei stílus kipróbálása a zenei látószögemet nyitotta, egyre bővült a zenei nyelvezetem. Volt jazz-zenekarunk, az Inocsenyka, ami most inkább működik, mint nem. A dobosunk, Zsolt szegedi, ő nem tud jönni egyszerűen a korlátozások miatt. Ezzel a zenekarral volt egyébként a legkevesebb koncertünk, viszont azt gondolom, igazán jó zenét játszunk. Zenélek még egy progresszív rockot játszó bandában, a Menzában is. – Mi jellemzi most a karriered? – A vírus miatt nem nagyon vannak koncertek. Én nem panaszkodhatok, mert hál’ istennek a Csíki Játékszínben voltak előadások, a Mesehetessel is volt a járvány elején pár koncertünk, most nincs, a Mikulás-váró fellépésünket is csak online tudtuk megtartani. A többi zenészhez képest mégis azt mondhatom, hogy voltak fellépéseim ebben a nehéz időszakban is. Gyakran hívnak képzőművészeti kiállításmegnyitókra, különböző bemutatókra. Ami nagy öröm ezeknek az alkalmaknak a kapcsán, hogy nem azért hívnak, hogy más zeneszerzők műveit játsszam, hanem azért, aki én vagyok. Számomra nagy elégtétel, hogy azért hívnak el, amit én személy szerint nyújtani tudok. Előfordul, hogy helyben találom ki, amit játszok, alkalmam van improvizálni ilyenkor. Az érzéseimet próbálom minél gátlásmentesebben átadni a hangszeremen keresztül. – A fuvolát, ahogy említettük is már, finom hangszernek tartjuk általában, ám feltűnik a rockzene meghatározó zenekaraiban is. Nem ellentétes ez? – Nem, számomra egyáltalán nem. A hangszernek valóban van egy lágy hangja, viszont a megszólaltatása teljesen laza állapotot igényel, főleg a szájtartásnál. Számomra éppen ezért a legemberközelibb hangszer. Ha ideges vagyok, egyszerűen nem szólal meg úgy, ahogy szeretném. Mivel arra ösztönöz, hogy ellazuljak, megnyugodjak, ezért különösen jó hatású hangszernek mondhatom. Ahogy a levegőt kifújom, egyből átveszi a rezgéseket. Helye van a rockzenében és minden más műfajban is. Ha megfelelően alkalmazkodik az ember és a megfelelő mennyiségű zenei anyagot játssza, akkor egész jól meg tudja találni a helyét bármilyen műfajban a manelétől a klasszikus zenéig. – Milyen terveid vannak zenészként? – Szeretnék készíteni még egy saját lemezt. Az, hogy kivel szeretnék közös produkciót, még titok, de már előkészítés alatt van. Egy zongoristáról van szó, annyit elárulhatok. A gyakorlást nem tudom abbahagyni és nem is lehet, rendszeresen kell foglalkoznom a hangszerrel. Én is felejtek, technikailag egyszerűen kiesnek dolgok, ha nem veszem rendszeresen a kezembe a fuvolát. Nem jelenti azt, hogy mindennap gyakorlok, de rendszeresen. És nem is a tudatosság miatt, hanem egyszerűen hiányzik. – Újra megszervezik a Csíki Jazzfesztivált. Neked milyen emlékeid vannak erről a már-már ikonikus eseményről? – Felléptem az Inocsenykával, a Menzával ott, szinte mindig ott voltam. Több zseniális zenész koncertjét láthattam. Mindenképpen szüksége van ilyen zenei rendezvényre a városnak, a zenészek mindenképpen igénylik. Sajnáljuk, hogy pont ettől a dologtól vették el a pénzt. – Kik azok az előadók, akik a legnagyobb hatással voltak rád? – Sokat hallgatom és nagyra tartom a klasszikus fuvolistákat is. Nekem nagyon tetszik például Emmanuel Pahud vagy Aurèle Nicolet játéka, de említhetem Jean-Pierre Rampal, James Galway, Hubert Laws vagy Jeffrey Khaner nevét is. Én jobban szeretem a vaskos tónust. Régen, úgy érzem, természetesebben szólaltak meg a hangszerek a felvételeken, most minden nagyon ki van tisztítva, dolgozva. Most tökéletes a technika, tökéletes minden, de nem föltétlenül jön le ugyanaz az érzés, mint a régi nagyoktól. Sokszor a technika az érzés rovására megy, minden ki van egyenesítve, nincs egy kis hiba. Az érzés mintha nem ugyanaz lenne a mai felvételeken.

Farkas Endre