Gyakran ismételjük, el ne csússz, de mily gyakran tapogatózunk a hit, az önbecsülés útján, és mennyi sérülést szerzünk vagy adunk emberéletünk legszebb éveiben: a szeretni magamat és másokat folyamatban. Egymásnak orvosai is vagyunk, amikor a sérüléseket bekötözzük, amikor meghallgatjuk a másikat, mert panasza van, és szeretné a felgyűlt terhet valójában csak letenni. Talán egyik buktatónk, hogy nyűgjeinktől nem tudunk szabadulni, viseljük, mint a ruhát és másokra vetítve foltosabb lesz mindenki bennünk. Mi már nem nézünk naplementét öregjeink szemében, és nem látjuk a felkelő napot a szeretni akaró ember tekintetében, nekünk félelmeink, minősítéseink, követelőzéseink és önérzeteink vannak. Emlékszem, szülőfalumban a „régiek” felnéztek az égre és hajszálpontosan tudták, hogy mit kell tenniük, hogy időben éljenek, időben szeressenek, időben gondoskodjanak. Érdekes szó, hogy régiek, ha egy betűt elhagyunk, az égiek szó formáját kapjuk. Mi az időt nézzük, mérjük, mely körülöttünk borzalmasan fogy, de bennünk olyan gyakran hasztalan, mert nem használjuk arra, ami fontos, ami által nézhetünk úgy egymásra, mint az égre, azaz felnézhetünk akkor is, ha hibázunk, mert tudnunk kellene, hogy a teher, a sérülés azért is került ránk, hogy megtanuljunk bocsánatot kérni, megtanuljuk az alázat szép útját, mely a bűnben látja, hogy annyi minden van, amin fel kell emelkedni.
Talán azért jegyzünk meg egymás életéből annyi bukást, mert a felgyűlt iszapunkba a szívünk belerekedt. Mennyi idő robog rajtunk keresztül, miközben látványosan beszélünk és cselekszünk, a szívünk iszapunkba rekedt, néha észrevétlenül és mozdulatlanul dobog bennünk, azonban nincs üzenete sem nekünk, sem annak, akit fontos jelzővel illetünk.
Az evangélium tanítása nagyon közel van hozzánk, hányszor kell megbocsátanom, és az Úr válasza, hetvenszer hétszer. Azaz addig, amíg hiszel az életben, amíg akarsz élni, és úgy, hogy ne rakj terhet a gyűlöletedből, a sérüléseidből magad és családtagjaid vállára. Ez az Ige a mi fagyos erdélyi időnk jóságos kabátja. Sokan vannak, akiknek fájdalmat okoz, és hangtanul szenvednek a háttérben, mert elegük van abból, hogy nem szeretjük egymást, hogy a látványért harcolunk. Adósok vagyunk a megbocsátással, adósak vagyunk a sérelmeink elengedésével, adósak vagyunk, hogy a gyermekeket, a fiatalokat bizalmunk őszinteségével megajándékozzuk, adósak vagyunk, hogy velünk és mellettünk élni lehessen. Fejlődni kizárólag ott lehet, ahol megbocsátanak.