A szászrégeni születésű, Csíkszeredában élő Csillag Simon Repolski Imola már kislánykorában érdeklődött a művészetek iránt. Gyakran a nagyszülei lakásán bérbe adott műtermekben, egy-egy szobrászművész mellett „szobrozott”, mondhatni ekkor kezdődött művészi pályája, majd Csíkban, később Temesváron sajátította el a képzőművészet csínját-bínját. A számos díjjal is elismert alkotásait nemcsak szűkebb közösségünkben, hanem a határon túl is megtekinthették a művészet kedvelői. Csillag Simon Repolski Imolával csíkszeredai műtermében beszélgettünk. – Hogyan kezdődött a képművészet iránti érdeklődése? – Szászrégenben születtem, ötéves koromban kerültem Csíkszeredába, viszont minden vakációt továbbra is Régenben, apai nagyszüleimnél töltöttem. Óriási nagy házuk volt, amelyben műhely volt bérbe adva két szobrásznak. Úgyhogy ötéves koromtól mindig is volt egy kontaktusom a képzőművészettel, mert azokba a szobrászműhelyekbe folyamatosan bejártam, azt is láttam, hogy jönnek a modellek, modellt állnak, és azt is láttam, ahogyan kísérleteznek a szobrászművészek a modernebb anyagokkal. Abszolút nem volt nekem tilos oda bemenni. Ott ismerkedtem az agyaggal, a gipsszel, de érdekes, mert a szobrászat egyáltalán nem vonzott. Tényleg jó volt kísérletezni az anyagokkal vagy rajzolni egy-egy portrét, különben sok portrét láttam szoborként megformázni, és több mint valószínű, hogy ez valahol belém is ivódott. Amikor elértem az iskoláskort, a szüleim zeneiskolába adtak. Nyolcadik osztályos koromig a Nagy István művészeti iskolában, zene szakon tanultam, de mindvégig szerettem rajzolni, mindvégig az volt bennem, hogy folyamatosan matassak. Ez azt jelenti, hogy rengeteget fűztem, varrtam. Amikor kisgyermek voltam, egyáltalán nem volt divat a gyöngyfűzés, mint most, és akkoriban gyöngyökből mindig krokodilt és bohócot fűztem. Aztán nyolcadik után jött a váltás, kérdés volt, hogy milyen pályát, melyik iskolát választom. Nagy szerencsém volt, mert pont abban az évben újraindították itt a művészeti iskolát, úgyhogy mint zenész diák megint elkerültem egy szobrászhoz. Ercsei Ferenchez jártam rajzórákra, és azt mondták otthon a szüleim, hogy ha nem jutsz be az első tíz közé, akkor mész a Márton Áron Gimnáziumba, biológiaosztályba. Tehát nem volt apelláta, elég szigorúság volt a családban, édesapámnak a szava szent volt. No de bejutottam a művészetibe, ahol grafika szakon végeztem, mert abban az időben még nem volt textil. Nagyon jó tanáraink voltak, nagyon megszerettették ezt a pályát. Ez azt jelenti, komolyan gondoltuk, hogy igenis a képzőművészeti pályát érdemes választani. Amikor mi voltunk fiatalok, a pályaválasztáskor nem feltétlenül a szakma anyagi vonzatát, hanem a szakmát néztük, arra figyeltünk, hogy tetszeni fog-e az, amivel hosszú távon foglalkozunk, tehát grafika szakon végeztem. Annak idején Koszti István a grafikának majdnem minden technikáját megtanította. Felejthetetlenek Márton Árpád tanár úr festészetórái is, ahol festés közben klasszikus zenéket hallgattunk, és érdekes történeteket a művészetekről. Sokat köszönhetek neki is. Nekem ezek a technikák voltak azok, amelyekre mindig azt mondtam, hú, milyen érdekes, vajon mi lehet a textilen. A textil szakot végül úgy választottam, hogy nem is igazán tudtam, mit választok, hanem inkább a technikai vonzata vitt oda. Temesvárra kerültem, a Nyugati Tudományegyetemre, hét osztálytársammal együtt, tehát 18-an érettségiztünk, ebből kilencen Temesvárra mentünk képzőművészeti egyetemre, különböző szakokra, minden szakon volt egy-egy osztálytárs. – Többek között ott volt a férje is… – Így van, többek között a férjem is, Csillag István. Érdekességként elmondom, ő is zeneosztályban indított, tehát hatéves kora óta ismerem, ötödiktől képzőre ment. Igen, ennek volt egy ilyen „hozadéka” is. Különben az ötéves egyetemen tanultunk divat szakot, anyagminta-tervezést és volt szőnyeg szak, ami maga a képzőművészet. Most mindezt külön tanítják, mi mindent tanultunk. – Említette, hogy a pályaválasztásnál nemcsak a szakma anyagi vonzatára figyeltek, hanem arra is, hogy fog-e tetszeni, amit hosszú távon végeznek. Több mint húsz év után tetszik-e ez a pálya? – Igen, ezen már gondolkodtam, és az jutott eszembe, hogy nem változtatnék. Nagyon úgy érzem, ott vagyok, ahol lenni akartam, és most is sok célom és teendőm van. Ha az alkotásra gondolok, azzal kapcsolatosan is sok ötletem és vázlatom van, de ha az élethelyzetemről beszélek, akkor egy alapmegnyugvás van bennem, mert megvan a két szép gyermekünk és a nyugodt körülményünk ahhoz, hogy tudjunk alkotni. – Hogyan egyeztethető a család, a munka és a férjével való közös munka? – Azt mondanám, nem lehet ezt periódusokra osztani, tehát egyszerre kell párhuzamosan gondolkodni. Ez nem azt jelenti, hogy mindennap bejövök a műterembe, és ha nem is vagyok bent, még akkor is eszembe jut egy alapötlet, leírom a füzetembe. Az az élethelyzet, hogy valaki bemegy, és csak a műteremben dolgozik, az egyáltalán nem működik. Főként nem működik egy édesanya esetében. Örülök annak, hogy van egy civil munkahelyem, immár 22. éve pedagógus vagyok a Nagy István Művészeti Szakközépiskolában, és valahogy a tanítás is rávezet arra, hogy nap mint nap gondolkodjak ötleteken, kreatív megoldásokban. Tehát a munkám is közel áll az alkotói munkához, attól eltekintve, hogy messze nem azt a szabadságot engedni meg, amit itt a műteremben megengedhetek magamnak. – Említette, hogy sok terve, célja van. Megosztható, hogy melyek azok? – Mindenképp szeretném folytatni a munkásságomat. Vannak elkészített ötletek, vázlatok. Például rég-rég nem volt időm szőni, és az utóbbi időben többször felvetődik bennem, hogy meg kellene újra szőjek egy-egy munkát. A szövés időigényes, és pont azért, mert családom van, és pedagógus vagyok, háttérbe kerül, viszont ami hátrány, az előny is. Egy csomó olyan technikát fedeztem fel – azért mondom, hogy fedeztem fel, mert eredeti, ősi technikákról beszélünk –, mint például a nemezelés, pancsingolás, de én nem úgy használom, ahogy a népi művészetben használják, hanem egy picit átszűröm a saját szűrőmön, és valójában csak azt használom fel, ami a munkám mondandójához szükséges. – Milyen alkotásokon dolgozik jelenleg a műteremben? – Jelenleg visszatértem a portrékhoz. Nagyon szeretem a nonfiguratívat, a monokrómot, a natúr anyagokat használni. Amikor elveszítettem számomra az egyik legfontosabb embert, édesapámat, akkor annyira megrendített, hogy azt mondtam, az ő családfáját szeretném felkutatni. Akkor sok portré előkerült a dédszüleimről és édesapám felőli felmenőimről, és akkor készítettem egy pár fotómontázst, amiket be is küldtem a Grafikai Biennáléra. Ez két éve volt, be is válogatták és ki is állították. Úgy éreztem, hogy számomra ez egy olyan pont, ami meghatározza a következő éveimet, és utána a gyapjúnál is rátértem a portrékra. Most egy nagy portrésorozatnak érek a végére. – Ha jól tudom, vallásos értékek szerint élnek. Ez hogyan jelenik meg a hétköznapokban? – A Gondviselésben. Tehát nem úgy kell értelmezni, hogy letörjük a templomajtó kilincsét, viszont mindig úgy érezzük, hogy a hitünk támogat, és az az egyik legerősebb kapocs a családon belül is, a gyerekekkel is. Nagyon sokszor voltak élethelyzetek, amikor a Gondviselés tényleg megmutatta, hogy létezik. Ezért a szakralitást nagyon sokszor megjelenítem az alkotásaimon is.

Biró István