Nagy Péter kíváncsi gyerekből bulis fiatal lett, aki felnőttkorában sok rossz, aztán sok jó döntést hozott. Mindig is érdekelte a csillagászat, a kozmológia, majd egyre jobban magával ragadta a fizika és a matematika is. Csíkszeredában él, korrepetitorként dolgozik, érdekli a művészet és a kultúrtörténet is, és mindezt egybegyúrva olyan tudomány-népszerűsítő előadásokat szervez, amelyek környékünkön egyedülállóak. – A természettudományok iránti lelkesedésed sokakat magával ragad. Otthonról hozod ezt az érdeklődést, gondolkodásmódot? – Örök vita, hogy az ember a világképét, a személyes kultúráját tapasztalatokból építi fel, vagy genetikailag öröklődik. Az én szempontomból viszont ez mindegy, mert egyrészt a szüleim génjeit is megörököltem, másrészt pedig az ő kultúrájukban nőttem fel, könyvek között. Ez már családi legenda, de tényleg igaz, hogy az első szavaim Armstrong, Aldrin és Collins voltak. Akkor volt a holdra szállás, és úgy ültem a tévé előtt, hogy bele voltam fehéredve. Nem azt mondom, hogy kétévesen megértettem az esemény fontosságát, de láttam, hogy apámat mennyire érdekli ez az egész. Egy másik ilyen családi legenda az iskolához kapcsolódik. Hatévesen már tudtam olvasni – amit egyébként nem tartok jó dolognak –, és mint minden kisgyerek, imádtam a kifestőkönyveket. Képes voltam kiradírozni a színezést, és újrafesteni, és amikor már nem volt több, édesanyám kínjában ideadta a mértankönyveit. Mivel tudtam olvasni, megjegyeztem pár szót. Így történt, hogy amikor az iskolában a tanítónő felrajzolt a táblára egy hullámos vonalat, és megkérdezte, mi az, akkor minden normális gyerek azt mondta, hogy kígyó, én meg azt, hogy szinuszgörbe. Természetesen fogalmam sem volt, hogy mi az a szinuszgörbe, de tetszett a szó hangzása, ezért megjegyeztem. Nem voltam csodagyerek, de ezek a dolgok téglaként épültek egymásra. Egyébként ugyanúgy olvastam meséket, mint minden más gyerek, de voltak meseszerűen leírt csillagászati legendák is, amik nagyon érdekeltek. Szóval mindez így kezdett épülni, és amikor már picit jobban megértettem egyet-mást, a matematika nagyon megfogott. Alapvetően az ragadott magával, hogy szabályok segítségével el tudok jutni A-ból B-be. Sok dolgot már akkor nem értettem meg, például azt, hogy miért van az, hogy van az osztályunkban két gyerek, akiket állandóan csúfolunk. Ezeket valahogyan nem tudtam elhelyezni a képben, az ilyesmikben nem tudtam eljutni A-ból B-be. – Az iskolában milyen gyerek voltál? – Mint minden más gyerek, én is lent voltam az udvaron napi négy-öt órát. Az átlaggal ellentétben többet foglalkoztam matematikával, de ez nem az én szorgalmamon és tudatosságomon múlt, hanem a mutter szigorán. Édesanyám osztályfőnököm volt, és matematikatanárom, úgyhogy nagyon követte, megvan-e a házi, megvan-e a pluszfeladat. Nagyon kemény meló volt benne, és volt egy kis érzékem is hozzá, így eredményes volt a munka. Egész jó jegyeket kaptam, tantárgyversenyeken jó eredményeket értem el, és megnőtt az önbizalmam, azt hittem, hogy én matematikára termett vagyok. Az osztályban volt pár nagyon jó matematikus, velük nagyjából egy szinten mozogtunk, azt gondoltam, hogy mi vagyunk a jó matematikusok. Miután elég jó eredményeket értem el az országos tantárgyversenyen, Bukarestben volt egy matektábor a válogatottaknak. Volt ott két hetedikes fiú, aki akkora korában olyan matematikát tudott, amit nagyon sokan érettségin sem tudnak. Hetedikesen integráltak, deriváltak, szóval csodagyerekek voltak. Rájöttem, hogy az átlagnál ugyan jobb matematikus vagyok, de nem vagyok jó. Azt olvastam, hogy minden milliomodik emberből lesz matematikus, minden tízmilliomodikból lesz jó matematikus, és minden milliárdból lesz zseni. Azt hiszem, hogy az a két fiú a jó kategóriába tartozott, mi pedig meg tudtuk írni a tízes dolgozatot. Szóval viszonylag egészségesen belőttem a helyem a világban. – Ez még csak a matematika. Mikor szeretted meg a fizikát? – Nyolcadikban, amikor elkezdhettünk volna kicsit komolyabban foglalkozni a fizikával, kiszorultunk a Márton Áron épületéből, és egy évig máshol tanultunk. A tanári kart is elosztották, és nekünk elfelejtettek fizikatanárt adni. A kémiatanárnőnk tanította a fizikát is, de ő a kémiát szerette jobban, ezért fizikaórán leginkább nagy fizikusok életrajzát olvastuk fel, és én azt hittem, hogy ez a tantárgy erről szól. Ehhez képest kilencedikben az első fizikaórán bejött az osztályba egy hosszú hajú figura – aki egyébként az apám volt –, és elkezdett valami feladatokat, képleteket felírni a táblára. Nehéz volt átállni. Otthon nem volt téma, hogy addig mit tanultunk fizikából, de amikor az első fizikafelmérő után kiderült, hogy jóindulattal négyest érdemlek, akkor felzárkóztam. Végül az érdeklődésem eltolódott a fizika felé, de nem ment annyira, mint amennyire szerettem volna. A középiskolában is volt valaki, akihez nem tudtuk mérni magunkat fizikából, ez volt Barabási Albert László. Láttuk benne azt, hogy egész másképp gondol a fizikára, mint mi, de nem gondoltuk, hogy egy zsenivel járunk egy osztályba. Nem hiszem, hogy valaki megjósolta volna akkor ezt a karriert, de már akkor látszott, hogy mennyi minden van benne. Éreztem, hogy nem tudom úgy látni a fizikát, ahogy ő. Az iskola meg az otthoni környezet ennyit hozott ki belőlem, tulajdonképpen egészséges érdeklődést, kialakulófélben levő világképet, nem pedig tudományos karriert. – A középiskolában hogyan folytatódott mindez? – Kilencedik osztály körül volt az életemben egyfajta törés. Az általános iskolai szigor után kibújt belőlem a kisördög, mert lazult a szülői felügyelet. Bekerültem abba a fajta társaságba, amelyik a mosdóban cigizett szünetekben, és ezután jöttek a bulik, a sörözések. Ez – sajnos – évről évre fokozódott. Az én esetemben ez az „ereszd el a hajam”-korszak az átlagnál is tovább tartott. Néha olyan voltam, mint Anthony Burgess Gépnarancs regényében a főszereplő, aki sokat bandázik, mindenfélét elkövet, de éjszaka hazamegy, és Beethovent hallgat, könyveket olvas. Nekem is volt ilyen estém, amikor besörözve egy buliból hazakóvályogtam, de képes voltam hajnalig fennmaradni és olvasni. Szóval gyűltek tovább a téglák, de sok más dolog is fontos volt akkoriban. Aztán a nyolcvanas években kirúgtak az egyetemről. Akkoriban az egyetemmel kezdődött az álomkarrier, erről szólt a középiskola. Azért tanultunk, hogy bejussunk az egyetemre, különben mehettünk volna két évre katonának, aztán melózni. Ha valaki bejutott, úgy tűnt, sínen van. Én meg egyszerűen eljöttem. Édesapám azt mondta, hogy rendben van, fiam, nem akartál tanulni, akkor tessék megnézni, hogy milyen az élet, amit választottál. Az IPIC-nél dolgoztam két évig. Nagyon sokszor megbántam a döntésemet. Annyira azért nem, hogy újra próbálkozzam az egyetemen. Soha nem törölném ki ezeket az éveket, de nem vagyok büszke sem. Úgy éreztem, hogy csak sodródom. Közben volt egy kis külföld, és volt egy évem, amikor nagyon rosszul alakultak a személyes, a munkahelyi és az anyagi dolgaim, és elég nagy gödörben voltam. Egy nap aztán eldöntöttem, hogy ennek vége. Nem volt nehéz átállni. Sokáig nem vallottam be magamnak, hogy abban az életben nagyon zavart – mindamellett, hogy képes voltam egyhetes megabulikban is teljes intenzitással részt venni –, hogy még a legkisebb mennyiségű alkohol is módosítja az agyat. Most az zavarna nagyon, ha eltompítanák az agyamat, még egy másodpercre is. A lényeg az, hogy végül visszataláltam a könyvekhez, napi nyolc-tíz órát foglalkoztatott a történet, és egy idő után a jó döntések mintha egy lavinát indítottak volna el. Találtam sokkal normálisabb munkát, kicsit rendezettebb lett az életem, és egymás után jöttek a pozitív dolgok. Ismét elkezdtem foglalkozni a tudományokkal, viszont amit én most csinálok, az nem tudomány – még csak nem is egyszerű tudománytörténet –, hanem egy picit elmélyültebb tudománytörténet. Próbálom összeállítani a nagy történetet és az átlagnál picit jobban megérteni az elméleteket. Valami ilyesmi az, amit én csinálok, de olykor még ez is nehezen emészthető. Nagyjából ekkor éreztem úgy, hogy elég sok minden felgyűlt ahhoz, hogy elő is adjam mindazt, amit összegyűjtöttem. Jöttek az ötletek, hogyan lehetne kilépni az emberek elé: cikkekkel, előadásokkal, beszélgetésekkel. – Első alkalommal milyen indíttatásból osztottad meg ezt a tudást másokkal? – Azt tapasztaltam, hogy a könyvek, dokumentumfilmek és cikkek elég hamar elvesztik a kapcsolatot a közönséggel. Teljesen természetes, hogy a kozmoszról a legjobb fizikusokat kérdezik, de ők burokban élnek. Nem beszélnek alapvető dolgokról, aztán meg nem értik, hogy a hallgatóság hol vesztette el a fonalat. Röviden: nem emberi nyelven kommunikálnak. Emellett mindig elméletekről beszélnek, ezért kevésbé emészthető az egész. Az észrevételeim alapján a fejemben összeállt egy előadás, aztán a megyei könyvtárban, egy rendezvénysorozaton beugróként megtartottam az első előadásomat. Sokat tanultam abból, például azt, hogy teret kell hagyni az improvizációnak, néha nem árt lazán mesélni arról, amit tudok, és rájöttem arra is, hogy kell valamilyen szünet az előadás közben. Sikeres volt az első előadás, sokan eljöttek, és aztán rájöttünk, hogy zenés szüneteket lehetne beiktatni a tematikus blokkok közé. Idővel kialakult az a forgatókönyv, amely szerint zajlanak most az előadások, és emellett persze ott vannak az Egypercesek is. Elmondhatom, hogy most Csíkszeredában ezek az előadások várt és kellemesnek tartott események lettek, és annak ellenére, hogy igazán nagy segítséget senkitől sem kapok, évente sikerül egyet-kettőt elkészíteni, amelybe összegyúrunk művészetet, zenét, tudománytörténetet, kultúrtörténetet, fény- és hangtechnikát. A visszajelzések és a részvétel alapján az emberek pozitívan fogadják mindezt.

Péter Ágnes