Török Richárd egy tekerőpataki fiatalember, aki úgy döntött, nyakába veszi a világot, és útnak indul a 2019-es év elején egy hátizsákkal, egy napelemes energiabankkal és jó sok elszántsággal. Útja során megtanult bízni az ösztöneiben, aludt bokorban, beszélt németül, harcolt az elemekkel. – Miért vág neki egy 18 éves fiatalember egy ekkora veszélyekkel járó útnak? – Ez egy szerelmi csalódásból indult. Volt egy kapcsolatom, aminek a vége nagyon megviselt. Erre a kapcsolatra ráment a munkám, a baráti köröm és sok minden más, akkor azt láttam a legjobbnak, hogy fogom a táskám és jómagam, és elhúzok itthonról. Nem éreztem jól magam itthon. Amikor kirúgják az ember alól a talajt, akkor nagyon sok mindenre képes, annyi energia volt akkor bennem, hogy képes lettem volna megmászni a Himaláját is, ha lett volna lehetőségem. – De miért mentél olyan messzire? Kolozsvár vagy Budapest nem lett volna egyszerűbb választás? – Nem, úgy éreztem, hogy megvannak a képességeim egy ekkora volumenű túrához, persze az is közrejátszott, hogy szerettem volna meglátogatni bátyámat Franciaországban. Ezzel a kis elképzeléssel indultam, se több, se kevesebb. A tervezés része ennél tovább nem is nyúlt, itt már belevágtam, lássuk, mi lesz a vége alapon. – Oké, megvolt a terv. Mi volt a következő lépés? – Legelsőnek az útlevél megszerzése. Eldöntöttem, hogy a lehető leghamarabb indulni akarok, szóval elindítottam az útlevélfolyamatot, és elkezdtem összegyűjteni a szükséges felszerelést. Ez ruhákból, kötelekből, hálózsákokból, ilyesmikből állt, minden olyan kellékből, ami jól jöhet az utcán, hisz tudtam, legtöbbször nem vetett ágyban fogok aludni. Amíg vártam az útlevélkérelemre, addig össze is tudtam gyűjteni a szükséges felszerelést. Mivel a legtöbb dolog, ami kellett, már megvolt, a felkészülés anyagilag sem viselt meg, szerencsére. Akkoriban nem voltam túl jó anyagi helyzetben, ezért igyekeztem a lehető legolcsóbban megoldani a túrát. – Milyen volt az elindulás? – Vonattal mentem Kolozsvárra, onnan tovább szintén vonattal Budapestre, azután már csak stoppal vagy gyalog közlekedtem. Az első komolyabb stoppolásom Ausztriából Münchenbe volt, egy rozoga, rozsdás furgon vett fel, a sofőr egy cseppet sem megnyugtató kinézetű figura volt, és hozzá kell tenni, hogy nem beszélt angolul, én meg nem beszéltem németül. Csak annyit tudtam mondani, hogy Munich. Az eredeti úti célom Salzburg volt, de mivel más szót nem ismertem, München lett az új cél. Valahogy elbeszélgettünk az út alatt, mai napig nem tudom, hogy hogyan, de elbeszélgettünk közös nyelv hiányában is. A furgonos „kolléga” rendes volt, és megvárt, elvitt München iparnegyedébe, ahonnan a belvárosba stoppoltam. Ott volt egy ázsiai fickó, aki meg akart hívni mekizni, de én elutasítottam, aztán adott 20 eurót. Azért utasítottam el, mert nem éreztem helyesnek, sokáig ott volt a környéken, nem tudtam eldönteni, mit akarhat tőlem. – A határátkelőknél nem volt gond? – Az előbb említett úriemberrel utaztam, amikor a német határon kiszedtek a sorból ellenőrzésre, kipakoltattak, megmotoztak, teljes körű átkutatás volt, nem tartozik életem legkellemesebb emlékei közé az a félóra, az biztos. Miután végeztek, visszavittek a kocsihoz, akkor derült ki, hogy táskám is van, és akkor az addig szépen kimért, megpakolt hátizsákból egy nagy összevisszaság lett. Amit az emberfia csak el tud képzelni, mindent megnéztek, kipakoltak, átvizsgáltak. A többi határnál – mivel schengeni övezetben voltam – semmi gond nem volt. – Nem voltak problémáid a tájékozódással? – Ami biztos, hogy Strasbourgba többet nem megyek vissza! Ott volt, hogy közel három napig bolyongtam, mire nagy nehezen kijutottam a városból. Megjártam a város minden negyedét, természetesen volt, ahol nem éreztem magam biztonságban, onnan próbáltam eltűnni mihamarabb. Szerencsére valahogy kijutottam, és el is keveredtem Nancyba. Nancy után majdnem az egész Franciaországot sikerült bejárnom. Ez valamikor a nyár közepén volt. Őszre érkeztem meg Hollandiába. – Hogy tudtad megoldani az alvást? – Nos, aludtam padon, buszmegállóban, aluljárókban, parkolóház tetején, bokorban, ahol csak helyet találtam. Amit sajnálok, hogy híd alatt nem aludtam. Volt egy-két eset, amikor a rend őreinek nem tetszett a dolog, de a legtöbb esetben segítőkészen viszonyultak. – A családdal, barátokkal hogyan kommunikáltál? – Volt nálam telefon, de az majdnem használhatatlan volt, viszont helyenként találtam az utcán nyitott wifit, akkor írtam a családnak, barátoknak. Többször voltak érdekes történetek ebből is, ültem a bank mellett, és teljesen ismeretlen emberek léptek oda, adtak ételt, italt, néha üdítőt is. Nagyon furcsa volt látni, hogy kint mennyivel segítőkészebbek az emberek. Egyik alkalommal az autópálya mellett stoppoltam, amikor a rendőrök megállítottak és kérdezték, hogy mi járatban arrafelé. A történet vége az lett, hogy közel 15 kilométert vittek a célom felé, a pontos úti célomhoz nem tudtak elvinni, mivel az már nem a körzetük volt, de így is nagyon rendesek voltak. A telefonomat legtöbbet energiabankról töltöttem, aminek az a jellegzetessége, hogy napelemes, ez sokszor kihúzott a bajból. – Volt valamiféle ütemterved? – Nem igazán, idővel kiderült, hogy tesómék talán hazajönnének. Igyekeztem elkerülni azt, hogy mire én kiérek, ők akkor jöjjenek haza, ez szerencsére sikerült is. Más ütemterv nem volt még arra sem, hogy mikor akarok hazajönni. Szerencsére időben odaértem, bátyám ekkor Rennes mellett lakott. Megvolt a cím, délután háromra meg is érkeztem a faluba, körülbelül este nyolcig kerestem a házukat, végül a falucska polgármestere vitt el hozzájuk. Ott töltöttem nagyjából tíz napot, azalatt terveztem, a következő úti cél akkor Norvégia volt. – Hogyan alakult végül a norvég projekt? – Átjutottam Belgiumba, találkoztam egy ismerőssel, onnan mentem tovább Brüsszelbe, majd Hollandiába. Próbáltam szállást keresni, zuhanyozni, normális ágyban aludni. Ott kerestem rá a HelpX, illetve a Workaway.info oldalra (ezek olyan weboldalak, amelyeken szállásért és ételért cserébe dolgozhat az ember pár napot, kifejezetten utazóknak tervezve), és két lehetőségem volt: egy párnál vagy egy hotelben szállást kapni. A hotel mellett döntöttem, az bizonyult a jobb döntésnek. Ott voltam két hetet, amikor is megkérdezték, hogy nem maradnék-e tovább, az ajánlatuk fizetés plusz szállás, kaja és pár cucc a szobámba. Elfogadtam az ajánlatot, és lehúztam egy évet. Ahogy megkaptam ezt az ajánlatot, a norvég túrát napoltam. Rengeteg embert megismertem, majdnem minden kontinensről van ismerősöm. – A járványhelyzet befolyásolta az utad? Valamikor akkor kezdődött, amikor te Hollandiában dolgoztál… – Igen, akkor tört ki a járvány, ez csak annyiban befolyásolt, hogy a hazajutásom lehetőségei drasztikusan csökkentek. Kénytelen voltam tovább maradni, amíg a járványhelyzet nem engedte, hogy elinduljak – szintén stoppolva, gyalog. Valamikor június–július környékén indultam. A hazaút valamiért sokkal keményebb volt, hat nap alatt jutottam át Pestre, azalatt fogytam több mint tíz kilót. Pestről Kolozsvárra, majd Kolozsvárról Gyergyószentmiklósra vonatoztam, így jutottam haza a közel ötezer kilométeres túrámról.

Bege Botond