Napjainkban sok reményvesztett emberrel találkozhatunk, olykor talán mi magunk is remény nélkülinek látjuk az életet és világunkat, különösen, amikor a jóra való törekvésünk mellett versengést látunk, az anyagiak uralmát, a halál kultúráját, a farkastörvények uralkodását. Világunk rossz történései sokszor megzavarnak minket.
Van remény? Mit remélhetünk? Nem a szegény, a szenvedő, a becsapott ember van bajban, hanem az, akinek nincs reménye. Először is tehát legyen reményünk!
Reményünk alapját Jézus Krisztus fogalmazta meg az Őt éjnek idején felkereső Nikodémusnak: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (Jn 3,16) Az ember csak akkor kapja meg az igazi remény ajándékát, ha megismeri az Istent, ha találkozik Vele. „Aki nem ismeri Istent, lehet, hogy sokféle reménye van, de végső soron remény nélkül, a nagy, az egész életet hordozó remény nélkül él.” (XVI. BENEDEK, Spe salvi, 27)

Azért, hogy találkozhassunk Vele, hogy megismerhessük Őt, Isten megtestesült és emberré lett: beleszületett a világba. Tette anélkül, hogy számítgatott volna, hogy megéri neki vagy sem. Isten nem lobbizott és nem kereste a mi viszontszeretetünket. Irántunk való szeretete ajándék számunkra, hiszen nem érdemeltük ki azt. Ez a lehajló, emberré lett szeretet adja meg számunkra a reményt. 
Számunkra Jézus Krisztus megtestesülése nem információ, nem hír, hanem olyan valóság, amely átformálja és hordozza életünket. Isten ma is éppúgy szereti a világot, az embereket, mint Jézus születésekor, minden emberi gyarlóságunk és esendőségünk ellenére. Isten azt akarja, hogy reményünk legyen, hogy életünk legyen, hiszen egy Isten nélküli világ remény és élet nélküli világ.
Feltehetjük a kérdést: Jézus Krisztus születésével jobb lett a világ? De még mielőtt válaszként sorolni kezdnénk a történelem folyamán és a napjainkban tapasztalható sok rosszat, ne feledjük, hogy olyanok az idők, amilyenek az emberek, és „az embereknek kell megjavulniuk, hogy jóra forduljanak az idők”. (Márton Áron, Újévi beszéd, 1947. január 1.) Az embert nem a tudomány, nem a gazdagság, nem a siker, nem a betöltött pozíció újítja meg, hanem csak a feltétel nélküli Szeretet, Aki emberré lett.
Nem hoz előrelépést, ha kritikával illetjük a világot: ehhez kereszténységünk önkritikája is kell. (Spe salvi, 22) Ha reményteli, élő Egyház akarunk lenni, fel kell ismernünk, hogy szükségszerűen a betlehemi jászoltól kell elindulnunk. Isten nélkül semmit sem tehetünk (Jn 15,5). Nem keveset, nem valamicskét, hanem semmit.
Ünnepeljük azzal az elhatározással Jézus születését, hogy igyekszünk megjavulni, hogy ezáltal jóra forduljanak az idők, „újból keresztényeknek kell lennünk ízig-vérig, hogy emberekké nemesedjünk, a földön emberi életet élhessünk, és Isten áldására méltók legyünk”. (Márton Áron, Újévi beszéd, 1947. január 1.) 
A betlehemi Kisded meghitt szemlélése közben tudatosítsuk magunkban, hogy Isten nélkül nincs remény, nincs élet. Legyen számunkra a mostani karácsony a megújulás, a személyes megtérés és a mások felé forduló szeretet kiindulópontja. Vigyük el a szeretetet és reményt azokhoz is, akiknek hite pislákol vagy megroppant. Azokhoz, akiknek ünneplését gyász, fájdalom, bánat, reménytelenség árnyékolja be. Az emberré lett Isten adjon erőt az újrakezdéshez. Nem kételkedhetünk az Ő szeretetében! A vigasztalást is Tőle várjuk.
Kegyelemteljes karácsonyi ünnepet és áldott, boldog új esztendőt!