– Hogyan került kapcsolatba a bútorrestaurálással?

– Nagyapám ács volt, édesapám pedig asztalos, úgyhogy gyermekkorom óta szívtam magamba az asztalos szakmát. Sokat köszönhetek első tanítómnak, édesapámnak, László Mihálynak, aki már 85 éves, de hasznos tanácsaival és meglátásaival mind a mai napig sokat segít nekem és a tanítványaimnak is. A traktorgyárnál dolgoztam az asztalosműhelyben, modellasztalosként, majd külföldre mentem, Magyarországra, Budapestre, és ott kerültem egy restaurátorhoz, aki Pest egyik legjobbja volt. Igazából csak úgy becsöppentem a műhelybe, aztán évekig jártam hozzá dolgozni, igazából ott tanultam meg ezt a szakmát. Később, amikor hazajöttem, láttam, hogy ilyen szakma nemigen van itt nálunk, gondoltam, biztos lesz rá kereslet. Az első munkáim kisebb felújítások voltak, aztán jöttek zongorák. Érdekes, mert sosem kellett reklámozzam magam, egyik munka hozta a másikat, sose volt cégtábla meg semmi kitéve, mindig szájról szájra terjedt a hírem. 

– Miért szereti ezt a szakmát? 

– Elsősorban megnyugtat, szeretem, amit csinálok, és jó érzés, amikor meg tudok menteni egy kidobott bútordarabot, újra fel tudom öltöztetni. És látni az örömet azok arcán, akik behozzák bútoraikat restaurálásra, hogy mennyire örülnek a szépen elkészült, újra használatba vehető tárgyaknak. Szerintem ez a szakma szépsége. Én azt látom benne, hogy új életre keltem az esetleg elfeledett bútordarabokat, mentem a menthetőt. 

– Melyik a kedvenc része a munkájában?

– A pótlásokat csinálom a legszívesebben, amikor hiányzik valami, és meg kell látnom, ki kell találnom, hogy mi, milyen lehetett eredetileg. Nagyon jó érzés, amikor elkészül, sikerül.

– Mi a legnagyobb kihívás a munkájában?

– A legnagyobb kihívás mindig a legvégső lépés, amikor fényezem az elkészült darabot. Ez a legkényesebb, egyben leglátványosabb mozzanat, mert végül is ez teszi rá a koronát, és ha az nem sikerül, vagy nem úgy, ahogy kellett volna, megtörténik, hogy vissza kell szednem az egészet. Ez egy rendkívül sok időt igénylő munka, nyugodtan kell bejönnöd és nekiállnod a folyamatnak. Sok türelmet és rálátást igényel, mindennek ki kell várni az idejét, nem lehet sietni, kapkodni.

– Mennyire van kereslet a restaurált bútorok iránt?

– Nagyjából tizenöt éve foglalkozom ezzel, és azt veszem észre, hogy az utóbbi néhány évben nagyon felértékelődtek a régi bútorok. Nagyon sokat behoznak hozzám is, a raktárban olyan darab is van, amelyik négy éve vár a felújításra. Kezdenek újra divatba jönni, felértékelődni a régi bútorok, egyre nő a kereslet ezek iránt.

– Mi volt a legrégebbi darab, amivel dolgozott?

– A legrégebbi bútordarab egy tálaló és egy vitrines szekrény volt, amely 1814-ben készült és a restaurálás után egy budapesti múzeumba került. A bútor történetének érdekessége, hogy kivevésnél az egyik ablakszem, egy faragott üvegdarab eltörött, amit nagyon nehéz pótolni, végül Budapestről tudtam olyat rendelni.

– Mi volt a legértékesebb darab, amivel dolgozott?

– Az nem egy bútor, hanem egy különleges Bösendorfer zongora volt, az, amelyen néhány éve Havasi Balázs művész úr is játszott Sepsiszentgyörgyön. Mint szakmai kihívás is az volt az egyik legsikeresebb munkánk, együtt egy hangszerfelújító ismerősömmel, akivel gyakran közösen dolgozunk a hangszereken.

– Hogyan telik egy napja?

– Mondhatom, hogy itt élek a műhelyben, reggeltől estig itt vagyok. Délelőtt megfutom a köreimet, intézem a beszerzéseket a műhelynek, a saját munkáimmal foglalkozom, majd előkészítem a műhelyt az oktatásra, felkészülök a délutáni tevékenységekre, és délután 3-4 órára jönnek a népiskola diákjai, akikkel nyolc, fél kilencig vagyunk itt a műhelyben. Ez így megy minden héten hétfőtől péntekig. Aminek örvendek, hogy sosincs két egyforma napom. De még akkor sem, hogyha ugyanazzal a bútordarabbal foglalkozom hosszú hetekig, mert mindig változatos. Ezért szép ez a szakma, nincs monoton munka. Ha picit beleunok a csiszolásba, akkor átmegyek egy másik padhoz, mert ott valami más fogad. 

– Mióta tanít a Vámszer Géza Művészeti Népiskolában?

– Ez egy körülbelül nyolcéves történet, mert akkor indult ez a szak. Azóta vállalok tanítványokat, mióta a Vámszer Géza Művészeti Népiskola tanára vagyok. Az első években még nehézkesen ment, csupán négy-öt diákkal, de mára már teltház van. Legtöbb 24 személyt tudok fogadni, négyfős csoportokra osztva, mert négy gyalupad van a műhely egyik termében, ahol dolgozni szoktak. Mindenki végzi a saját munkáját, én biztosítok számukra szerszámokat, ők pedig hozzák saját, felújításra váró bútorjaikat, hangszereiket, ezeket restauráljuk közösen.

– Milyen korúak és neműek a tanítványai?

– A legfiatalabb diákom idén végezte a nyolcadik osztályt, annál kisebbet már nem is fogadok, mert itt a munka során sokszor gépekkel, körfűrésszel, olyan szerszámokkal kell dolgozni, amelyek nem valók kisebb gyermekek kezébe, így nagyjából a nyolcadik osztályos kor a minimum életkor, ami ajánlott. A legidősebb diákjaim pedig 65 és 67 év közöttiek. Majdnem mondhatom, hogy fele-fele arányban vannak férfiak és nők a bútorrestaurálás szakon. Nagyon sok nő van, háztartásbeliek, családanyák, diákok, általában összeválogatom, hogy a hölgyek egy csoportban legyenek, a férfiak külön.

– Hogyan folyik a bútorrestaurálás oktatása?

– A bútorrestaurálás hároméves képzés, amelynek végén vizsga várja a diákokat, ennek sikeres teljesítése után diplomát kapnak. Az órák, oktatások általában délután vannak, mivel délelőtt legtöbben tanulnak vagy dolgoznak, így evidens, hogy délután inkább ráérnek. Hétfőtől péntekig minden délután oktatok, négyfős csoportokban, saját műhelyemben. Délután 3-4 órára érkeznek a diákok és este nyolc, fél kilencig vagyunk itt, tehát négy-öt óra. Legtöbb esetben a diákok hoznak magukkal bútort vagy hangszert, amit szeretnének restaurálni, ha mégse, akkor az én raktáramból választanak. Az a lényeg, hogy minden darabon különböző feladatok várnak rájuk, és bármin tudnak tanulni.

– Jelenleg nyílt órák vannak a Vámszer Géza Művészeti Népiskolában. Sok érdeklődő érkezett a bútorrestaurálásra?

– A nyílt órák azért jók, mert bárki bejöhet, szívesen elmesélem, hogy mivel foglalkozom, mi ez az egész, az érdeklődők betekintést nyerhetnek ebbe a világba. Elég sok érdeklődőt fogadtam, főleg hölgyek érkeztek. Úgy gondolom, hogy általában meggyőzöm, meggyőződnek a látogatók, hogy szeretnék ezt folytatni, mert nagyon szép szakma. Aki idejön és érdeklődik, az többnyire becsatlakozik.