Fülledt idő volt, valahogy olyan bután izzadtam. Erdei színpad, éppen egy „nagyon menő” együttes ritmusa alatt nyekergett a deszka, amikor megláttam közöttük a „potyautas” szaxofonost. Elnyűtt, szürke „rendruhája” alatt karácsonyi pulóver, lábán a templomba járó munkavédelmi bakancs. A hangszere nem volt kihangosítva, de attól még cifrázta kegyetlenül, egész testével végigkísérte a diszkó-népi reppet. Minden dal után úgy hajolt meg, mint aki tudja, hogy a show csupán miatta lett színvonalas. A koncert végén kiderült, hogy nem is tagja a zenekarnak, helyi, „autentikus” népi zenész, aki szaxofonnal is tud tárogatót játszani, mint egy önjelölt Dumitru Fărcaș.

A következő fellépőkkel min­denki megkapta a Teron­gyoséletet, egy mézeskalácsnak öltözött negyvenéves nőtől és egy pasastól, aki tetőtől talpig azbesztben volt, akár egy öntödei munkás. „Gyertek a színpad mögé, srácok, mert itt van az igazi műsor!”, szólt valaki. Odamentünk, és tényleg, a rövidecske mézeskalács szoknya alól kikandikált minden báj és kellem, amitől boldog önkívületbe esne bárki a hevesség rövid perceiben. Kikandikált? Egy fenét! Beharangozta az egész tájat! Nem is értettük, miért fogy a magyar. Az alhasunkba furakodott vágy erejével robbant be a szaxofonista népi zenész is a színpadra, a két előadó döbbenetére. Megállt a nő mögé, így harangoztak a népszaporulati ábrándoknak, ezután csupán egy csoffadt kosztümöt láttunk. A nép egyszerű, szaxofonos fia a Terongyoséletbe betolakodott két istentelen nagy cintányérral, amelyeket a finálé ritmusára irdatlanul csattogtatott, mintha meg akart volna ölni egy képzeletbeli legyet, ami igencsak szívósan ragaszkodott az életéhez. Egy másik dalnál pedig táncra perdült a mézeskalács nővel, aki így, kirángatva a szenzuál csárdáslépések pipiskedéséből, akaratlanul feltárta bájait a színpad első soraiban tomboló kamaszoknak, a másnap sűrűn gyónó öregasszonyoknak, az életükben talán ropogós női bájaikat utoljára látó bajuszos bácsiknak, illetve a többieknek, akik a látvány hatására vagy még jobban megszerették életük időszakos párját, vagy éppen aznap döntöttek úgy, hogy elválnak.

A mi műsorunk alatt nem jött fel a népművész, inkább háromszemélyes performanszba kezdett a sportpályán. Egészen szürreális volt: elöl szaladt egy pasas fáslival a bal felkarján, utána a szaxofonos, de most a hangszer helyett egy háromméteres cándrával rohant az első után. De! Őt követte egy harmadik is, akinek feltartott kezében bicska volt. Az első megbotlott, abban a pillanatban a második fejbe csapta az elsőt a cándrával, ami kettétört. A harmadik pedig, a szinkópa ritmusképletére, vállon szúrta a másodikat.
Az emberek elhagyták a nézőteret. Ilyen produkcióval lehetetlen versenyezni. Az előadásunk végén megjelent a cándrás-cintányéros-szaxofonos, őt támogatta barátilag a bicskás.
– E’ mi vót, te? Nektek ennyik vagyunk? Azonnal tekerjétek vissza a színpadra, s amíg el nem zenélitek a Szászrégeni sorzótermet, addig le ne merjetek jőni!
Lökdösni kezdtek, mi is őket, de nekik volt bicskájuk, így tigrisugrással menekültünk a zsandárok közé.
– Actele... – hallatszott a hátunk mögött.
Előttünk, vadonatúj sze­me­teszacskókon a fáslis karú volt kiterülve, fejét betörte a cándra, homlokán száradt a vér.
– A polgármester vagyok, ne haragudjanak ezekre az emberekre. Rendesek, de ha isznak, elmegy az eszük. 
– Mi történt a karjával? 
– Á, semmi. Amelyik hátba szúrta ma a zenészt, tegnap engem is megőtött.