szórványos felhőzet
erős felhőzet
Köszönj, fiam!
A zöldséges előtt nagy a sor, mindenki zamatos szatmári epret akar vásárolni, megfizethető áron. A néni utánam érkezik, és fél szemmel azt lesi, vajon észrevenném-e, ha elém gyúródna. Észreveszem. Beáll utánam és halkan megjegyzi, tudja, hogy én voltam itt hamarabb. A tízperces várakozás alatt még kétszer megismétlődik a jelenet: „észrevétlenül” elém vágódik, szúrósan ránézek, visszatolat. Ahogy az elárusítónő elérhető közelségébe érünk, fennhangon megkérdezi, hogy mennyi eper van még, vajon neki marad-e, mert mindenképp venni szeretne. Megnyugtatják, hogy van még jó pár ládával, jut mindenkinek. Már kacagnom kell, de visszafogom magam, még akkor is, amikor éppen rám kerülne a sor, ő pedig megszólal, hogy gyorsan mérjenek neki öt kilót, zacskó sem kell, mert hozott. Az eladó hölgy ijedten rám néz, de amikor látja, hogy mosolygok, gyorsan kiszolgálja a nénit – gondolom, már ismeri. Én pedig elmélázom azon, vajon a kommunizmus ínséges éveiből maradt-e vissza ez a farkastörvényeken alapuló sorbanállási módszertan, vagy egyszerűen a jó modor hiánya és a kapzsiság hozza ki sokakból a legrosszabb énjüket.
Másnap épp akkor megyek vásárolni, amikor a kisiskolások tanítási ideje lejár. Beözönlenek az üzletbe, kivétel nélkül mellőzik a sorbaállást, odatolakodnak a pulthoz, fittyet hányva arra, hogy néhány felnőtt előttük van. A pultoshölgynek szeme sem rebben, kiszolgálja az apróságokat, majd következnek a felnőttek.
A köszönés kérdéskörét már talán jobb is lenne, ha nem firtatnám, de megfigyeléseim alapján azt állapítottam meg, hogy a „Köszönj, fiam!” szófordulat kiment divatból, magyarán a gyermekre van bízva, hogy köszön-e a házba belépő felnőttnek vagy sem.
Felmerül a kérdés, hogy könyvekből, videókból megtanulható-e, hogyan viselkedjünk egy-egy helyzetben/munkahelyen/iskolában/hivatalban, vagy akár egy bevásárlóközpontban, ahol az orrunk elől halásszák el az utolsó avokádót. Vagy kell hozzá egy közösség, egy viselkedésével példát mutató pedagógus, szülő, egy többgenerációs együttélési forma, egy zöldségárus, aki mindig kedves és segítőkész? Vagy csak annyi kell, hogy kissé hátrébb toljuk az egónkat, hogy a kilátás teljesebb legyen, és megpillantsuk a másik embert, akinek nem hagytunk helyet a parkolóban, akit majdnem elgázoltunk az átjárón, akinek becsaptuk az orra előtt az ajtót, vagy akit ottfelejtettünk a buszmegállóban? Vagy mindez együtt? Elég a jó példa a gyermeknek, vagy rá kell szólni, hogyha fel sem pillant a telefonból, hogy megköszönje a szülinapi ajándékot? A kérdések sora folytatható, és bizonyára nincs egyértelműen helyes válasz, mint ahogy az sem borítékolható, hogy a „mai fiatalok” rontják el a világot…
A hivatalban, ahová ügyet intézni megyünk családostól, jelzik, hogy ma már nem kapunk sorszámot, próbálkozzunk máskor. Tanakodunk, téblábolunk még kicsit, mert bizony nem könnyű újabb hétköznapot találni, amikor mindannyian egy délelőttöt rá tudunk szánni az utazásra. Ekkor egy férfi lépik hozzánk és kedvesen közli, eggyel több sorszámot váltottak, s szívesen átadják, haladjunk mi is. Ilyen egyszerű? Ilyen egyszerű.
Boncina-Székely Szidónia
.jpg)
