Vagy fél kilométert gázolt befelé a lábszárközépig érő vízben, aztán megállt. Egy kilométerrel bennebb egy idős házaspár andalgott kézen fogva a túlpart irányába: a férfinál bevásárlószatyor, a nőnél kék napernyő. A legtöbben, mintegy százötven ember, viszont csak ácsorogtak a vízben, akár a flamingók, és azt próbálták megsaccolni, meddig kell még gyalogolniuk, hogy legalább combközépig érjen a víz.
– Mi vaaan? – pördült meg a sarkán. A gesztikuláló feleségére meredt, mert a szél miatt egy szavát sem értette.
Végül megvonta a vállát és továbbrugdalta maga előtt a lila-arany színben csillogó víztükröt. Ha már fürödni nem tudtak, legalább a naplementét szerette volna lefotózni, lehetőleg bentről. Persze telefonnal, mert a rég áhított kamera árát nem merte kivenni a családi költségvetésből. Mivel a készüléket sem volt bátorsága kikapcsolni, félóránként hívta valaki: hol egy kolléga, mert kellett egy kliens elérhetősége, hol meg egy kliens, aki egy kolléga telefonszámát kérte.

Jókora ütést érzett a bal lapockáján. A négyéves terpesztett a parton, középső ujja a levegőben, miközben egy újabb kőért hajolt. Megint megszólalt a telefonja. Az asszony volt az.
– Süket vagy? Jössz-e már ki?
Töprengett, hogy mit válaszoljon.
– Nyasgem! – mondta aztán.
És nagy ívben dobta a telefont a vízbe, majd csobogva elindult a túlpart felé.
– Jó étvágyat! – mondta pincér, és mélyen meghajolt, majd a langue de bœuf en sauce piquante-ot egy elegáns mozdulattal a vendég fejére borította. A szaft a kuncsaft szemébe folyt, a répazsülienek és a húsdarabok végigcsúsztak a halántékán, nyakán, a kigombolt inge alá. A pultos és a pincérsegéd hirtelen elhallgattak. A zenészek is abbahagyták a bazseválást. Amúgy is záróra volt már, és az utolsó szám utolsó akkordjait játszották. 
– Parancsol még valamit? – kérdezte aztán a pincér – Egy üveg pezsgőt? Ajánlani tudom a Kelend Pincészet palackos erjesztésű csodáját. Markáns, minerális jegyei és krémes buborékjai ideálisak a fűszeres, zsíros húsételek után…
Nem kapott választ, ezért elindult a konyha felé, de a pult mögötti italospolc tükrös hátlapján szemmel tartotta a vendéget, aki mozdulatlanul meredt maga elé. A homlokáról a mutatóujjára vett egy kevés szószt, megkóstolta, majd anélkül, hogy felnézett volna, intett.
A pincér megfordult és egy vargabetűt leírva visszatért a négyes asztalhoz.
– Parancsol? – kérdezte és kissé még a bokáját is összecsapta, akár egy operettben.
Sutyorogtak egy darabig. A vendég néha belemártotta az ujját az arcáról csöpögő szószba, lenyalta, az ingéről csipegette a falatokat. Kóstolgatott, elismerően hümmögött és mellé bólogatott. Már amennyire a fején billegő tányér engedte.
– Mit mondott? – kérdezték a többiek a konyhán, elkerekedett szemekkel.
– Pezsgő helyett inkább egy kis rajnai rizlinget inna. Szerinte jobban passzol a marhanyelvhez.
Megtornáztatta a nyakát, majd a buldogképű séfre nézett.
– Ja, és szerinte a répa egy kissé túlfőtt, nem elég ropogós. Egyébként minden rendben…