Ötödik osztályosan írta élete első versét, és azóta is gondolatait, legmélyebb érzéseit, lelkének rezdüléseit foglalja versbe, prózába a gyergyóalfalvi Ilyés Krisztinka. Decemberben megjelent, Papírcsillag című verseskötete és számos, rangos irodalmi lapban közölt írása apropóján beszélgettünk vele költészetről, önbizalomhiányról, családról és a gyermeki én megőrzésének fontosságáról. – Milyen érzésekkel tölt el, hogy megjelent az első versesköteted, a Papírcsillag? – Sajnos még nem tarthattam a kezemben, mert december végén jelent meg Magyarországon, az Előretolt Helyőrség Íróakadémia gondozásában, és én addigra hazajöttem a szüleimhez az ünnepekre. Nagyon hálás vagyok, és örvendek, hogy megjelenhetett, ugyanakkor kissé félelmetes és ijesztő is a tény. Ahogy a barátaimnak is elmondtam, amíg írtam, és néhány helyen megjelentek a verseim, prózáim, a visszajelzésekben nyilvánult meg a külvilág tetszése vagy nemtetszése. Most viszont könyvbemutatók, nyilvános szereplések várnak rám, és aki ismer, tudja, hogy nem vagyok az a típus, aki könnyedén kiáll az emberek elé. – Mióta írsz? Hogyan kezdődött? – Ötödikes koromban írtam az első versemet, Farkas Wellmann Endre magyartanárom adta a feladatot, hogy az őszről írjunk. Akkor kezdődött, egy dicsérettel tőle, aki azóta is egyengeti az utamat, ő a második keresztapám, akitől a Krisztinka nevet kaptam, és a költészet felé terelgetett. Az őszről szóló vers óta folyamatosan írok, több munkámat küldtem be pályázatokra, részt vettem az irodalmi körön, amelyet Farkas Wellmann Endre és Bonczidai Éva szerveztek. Az irodalmi körökre hetente kellett vinnem valami újat, így elkezdtem novellákat is írni, kialakítva egy ciklust. Később újra visszatértem a versekhez, és ez a „hullámzás” mai napig megvan. – A könyved ajánlójában az áll, hogy akkor befogadhatók a verseid, ha az olvasó visszatér gyermeki énjéhez. A gyermekkor megjelenése egyik központi eleme a verseidnek, ezért úgy gondolom, a valóságban is fontos szerepe volt ennek az időszaknak a személyiséged alakulásában. – A verseimben nagyon sok a fikció, nem kell azt gondolni, hogy olyan szörnyű gyermekkorom volt, mint amit a versek sugallnak… Nem volt apahiányom, szerető, jó családom van, mégis – a szűk környezetemet leszámítva – visszahúzódó, magányos lány voltam. A család biztos hálójában jól éreztem magam, ha kiléptem onnan, akkor már nem annyira: érzékeny radarjaimmal sok mindent felfogtam a felnőttek sokszor kegyetlen életéből, ezért sok negatívum lecsapódott bennem, amit a verseimben „dolgoztam fel”. Sok olvasóm hajlamos azt hinni, hogy amit leírok, az velem mind megtörtént: amikor az első novellaciklusom kilencedikes koromban megjelent az Irodalmi Jelenben, sokan írtak, rákérdeztek, hogy ezek a dolgok tényleg megtörténtek velem? Alig győztem elmagyarázni, hogy nem, bár nyilván a saját érzéseimből is van bennük, de a történet maga fikció. Érdekes volt azzal szembesülni, hogy elolvasva a szövegeimet, azok mennyi mindent kiváltanak az emberekből. A legnagyobb megdöbbenésemre a szerkesztő, Varga Melinda mondta, hogy az év legolvasottabb közlése volt, és húszezer ember volt rá kíváncsi. – Ilyen előzmények után, gondolom, egyenes út vezetett a BBTE bölcsészkarára, majd az ELTE irodalom és kultúratudomány mesterképzésére… – Bár tanítóképzőt végeztem, nem szerettem volna általános iskolában tanítani, ezért a bölcsészkart választottam, egyrészt az irodalom szeretete miatt, másrészt azért, hogy később tanárként tudjak elhelyezkedni. Mostanra már változott az elképzelésem, inkább dolgoznék irodalmi lapnál a tanulmányaim elvégzése után. A mesterképzéshez azért választottam az ELTE-t, mert fontosnak tartottam, hogy ismerkedjem az ottani közeggel, és főként azért, mert az Előretolt Helyőrség Íróakadémia hallgatója is vagyok, így fárasztó lenne a Gyergyóalfalu–Kolozsvár–Budapest útvonalon ingázni évekig. – Hogyan kerültél kapcsolatba az Íróakadémiával? Mi az, amit a mesterségről meg lehet itt tanulni? – Nagyon sok minden elsajátítható. Miután megpályáztam és felvételt nyertem az akadémiára, szakmai hétvégével, táborral indult számomra az érettségi után, majd folyatódott sok jó élménnyel, kortárs írókkal és költőkkel kötött ismeretségekkel. Az akadémián mentorom Varga Melinda, aki abban is segített, hogyan kell megszerkeszteni egy kéziratot. A verseskötetem kiadása is neki köszönhető, illetve Orbán János Dénesnek, a kiadó és az EHÍ alapítójának, aki az én könyvem mellett számos fiatal tehetség kötetét gondozta. – Hogyan írsz, hogyan születik meg nálad egy vers? Első felindulásból, egy szuszra, vagy hosszas munka eredményeképpen? – Inkább hirtelen felindulás szokott lenni, ha nincs megadva téma. Lappang bennem több ideig egy érzés, majd eljön az ideje, hogy kiengedjem. Talán a droghoz tudnám hasonlítani, bár sosem próbáltam, de tény: ahhoz, hogy jól érezzem magam, ki kell írnom magamból, és akkor egy ideig megnyugszik a lelkem. Nyilván, olyan is van, hogy nem jön össze… Vagy nem sikerül jól, és nem mutatom meg soha senkinek. Legtöbbször egy szuszra írom meg a verseimet, nem szoktam utólag szerkeszteni, csak akkor, ha az oktatók javasolják, mert képzavaros vagy nem érthető. A kötetben is vannak olyan szövegeim, amelyeket még középiskolás koromban írtam, és azóta sem változtattam rajtuk semmit. Ha szerkesztem, elveszik a varázsa annak, amit éreztem a pillanatban. – A decemberben átadott Hargita Megyéért emlék­érem is egyfajta visszajelzés számodra, hogy jó úton haladsz. – A pozitív visszajelzés motivál, a negatív kritikából pedig tanulok. Önbizalom-hiányos emberként a pozitív visszajelzések által úgy érzem, végre megtaláltam a helyem, elindultam az úton, amely önmagamhoz vezet. Ugyanakkor megtudhatom azt is, másnak mit nyújtanak az írásaim, s ez további fejlődésre késztet. – Nem akarsz alkalmazkodni az irodalmi trendekhez vagy hasonlítani a kortársaidhoz – ezt olvastam rólad… – Inkább csak azt érzem, hogy nem akarom „túlírni” magam, nem akarok azért írni, hogy mindenhol is megjelenjek, nem tudom kikönyörögni magamból a verseket, hanem csak akkor írok, amikor jön az ihlet. Az akadémián néha látszik is, hogy nem úgy teljesítek a feladatokban, mint a többiek. Önszántamból írok, nem tudok felkérésekhez alkalmazkodni. Próbálkoztam már, hogyan lehetne napi rendszerességgel írni, és volt egy időszak, amikor ezt megtettem, de azt éreztem, hogy nagyon elcsépelt, már nem az én érzéseim köszönnek vissza. Itthon nem is tudok írni, teljesen leköt a családommal való együttlét, nincsen hiányérzetem, honvágyam, nincsenek negatívumok, amiket ki kellene írnom magamból. Ilyenkor nem kell ez a drog, hogy megkönnyebbüljek. A verseim szabad versek, nem tudok rímekben írni, és humoros verseket sem, ezért is kilógok a sorból. – Viszont biztos vagyok benne, hogy már tervezel valami újat. – A novelláskötetemen dolgozom, ez is gyermeki perspektívából láttatja a dolgokat: ez kell ahhoz, hogy megmaradjak kislánynak valamilyen szinten, a gyermeki énem velem maradjon. A verseim tömörek, visszafogott gondolatvilággal, és ki kell tapasztalnom, hogy más műfajban hogyan lehet ezt megjeleníteni. Fejben tervezek, összeszedetten, és már látom, hogyan fog összeállni. A húgom fogja tesztelni, hogy mennyire lesz olvasóbarát a novellaciklus, az ő véleménye mindig mérvadó számomra.

Boncina-Székely Szidónia